Sokszor megesik velem, hogy kimaradok az élet egy-egy apró mozzanatából. Egyszerűen azért, mert így szocializálódtam. Aztán sokan mesélnek ezekről az apró mozzanatokról és egyszer csak azon kapom magam, hogy a közösséggel az életem részévé vált.
Sokan meséltek már róla, de még igazából sosem éltem át, sosem láttam. Egyik galgás testvér mesélte, hogy ők a temető mellett laknak és különösen szép ilyenkor, mindenszentekkor, amikor telis-teli van fénnyel, gyertyafénnyel. Egy idős barátomat (akinek teste azóta ott pihen) a másnap ragadta meg. Egyszer, amikor meglátogattam évekkel ezelőtt hasonló idő tájt, egy verset mutatott: halottak napja után, amikor már senki sem gyönyörködik a temetőben, világosság már nincs, csak a gyertyák megfagyott csonkja az hideg, nyirkos őszi szélben… Megköszöntem a verset, de különösebben nem kavart fel. Családommal már évek óta nem jártunk ebben az időben (mindenszentekkor) temetőbe.
Mindenszentek napja volt. Esti mise. Hirdetés. Mise után halottakról való imádságos megemlékezés, utána a temetőben volt plébánosunk (Géza atya) sírjánál közös imádság. Főleg fiatalokat várnak.
Fiatalnak éreztem magam és gondolatban félretettem a szakdolgozatomat és elszántam magam: kimegyek én is a többiekkel.
Együtt mentünk ki. Kellemes idő volt. Tényleg gyönyörű, ahogy mécsesek ezrei ontják a fényt és a meleget a temetőben sötétedés után. Van egy hangulata. Csendben kiértünk Géza atya sírjához. Néhányan mécsest gyújtottak rajta, majd körbeálltuk. Mindenki idehozhatta, ami, aki a szívében volt és a közösség elé tárva közösen imádkoztunk az illetővel. A csöndekkel tarkított imádságok között taizéi énekeket énekeltünk.
Nekem is vannak halottaim, akiket Krisztus és a közösség elé hozhatnék itt, imádságban – gondoltam. De nem volt bátorságom megszólalni. Csak néztem a kis gyertyák és mécsesek fényét és hallgattam mások imáit, egyik nénike énekét, a csendet és közösen énekeltem és rámondtam az áment egy-egy imádságra a többiekkel együtt. Így ment ez jó pár énekig.
Aztán annyira böködött a dolog, hogy az egyik csendben sikerült. Megtört a csend és imádság szállt fel, miközben a gyertyákat néztem: azokért, akikkel sok időt tölthettem együtt ebben az életben: komolyságban és vidámságban, örömben és bánatban, szenvedésben és vígságban. Kistestvérem, Annuska, volt tanulószoba vezetőnk, Ica néni, Gyuri bácsi, idősebb barátom, akivel együtt bérmáltak, Tata, dédapám, Lajos bácsi, szomszédunk… Uram, olyan jó lenne Benned találkozni velük! Kérlek, vezesd őket Magadhoz és vezess minket is Magadhoz az örök boldogságra!
Nem volt hosszú. A közösség rámondta az áment.
Egy rövid pislogás után újra kinyitottam a szemem és meglepődtem: a gyertyák Géza atya sírján még fényesebben égtek. Mintha az Úr küldte volna, megerősítésnek, mint egykor a Tábor hegyén: ,,Jöjj, élj Velem, hogy majd egykor együtt ujjonghassunk a menyegzőn!’’
Dicsőség a Szentháromságnak ezen csodájáért, és vezessen el bennünket is az örök életre, Krisztushoz, az Atyához, a Lélekhez!
