2011. január 15-én délután 5 órakor már feltűntek az első énekkarosok a Szentháromság templom környékén. Néhányuk kezében
termosz, teával készültek, hogy bírják a hosszú éneklést. Tapasztalták már az előző évben, hogy Gödöllőn rengeteg a gyógyulni vágyó, és a templomban senki nem riad vissza attól, hogy éjfélig imádkozzon értük.
A hat órakor kezdődő szentmisére megtelt a templom, még a karzaton is ültek. A prédikációban Péter atya azt mondta, nyitott szívvel kell várnunk a Szentlelket, minek hallatán – az énekkarból jól láttam – a nővérek mosolyogva bólogatni kezdtek: igen, ők is pont így gondolják. A mise végén a ministránsok és az énekkar megzavarodása („Kivonuljunk vagy ne?” „Énekeljünk vagy ne?”) egyből családiassá tette a hangulatot, onnantól kezdve már biztos voltam benne, hogy az estét a Szentlélek fogja vezetni, és egyikünk sem tudhatja előre, hogy mi történik a következő pillanatban, de biztos, hogy az jó lesz.
Dicsőítéssel kezdtük, mi énekkel, a nővérek imával. A dal lélegzett („lélekzett”) néha kirobbanó erővel zengett, néha éppen csak zümmögött. Aztán a három imádkozó pár felállt, a tömeg pedig sorokba rendeződött. Közben Ágnes nővér Jézus személyes üzeneteit közvetítette nekünk. Ahogy ezeket az üzeneteket hallgattam, elcsodálkoztam az Úr nagylelkűségén. Mennyi biztatást mondott! Milyen sokakat hívott! Úgy éreztem, Jézus arra vágyik, hogy odaadjuk Neki mindazt a szenvedést, ami bennünk van, főleg azokat a sebeinket, amiket még önmagunk előtt is szégyellünk. És ha mi ezt a kicsit odaadjuk, Ő azt sokszorosan viszonozza Szeretetével. Olvastam már erről korábban, de megdöbbentő élmény volt ráébredni, átélni.
Negyed tizenkettő volt, mire elfogytak az imára vágyó emberek. Végül összegyűltünk az oltár előtt és míg egy-egy nővér áldást kért az énekkarra és az egyházközségre, addig a többiek nyelveken szólva, énekelve dicsőítették Istent.
Agapéval zártunk. Mennyei volt.
