Van-e még tartalma az ünnepeknek?
A Budapest Pride rendezvénysorozatát is szervező Szivárvány Alapítvány március 24-én 18 órára a nagycsütörtöki istentisztelettel egy időpontban szervezett roma meleg esküvőt a Deák téri evangélikus templom elé.
Erős ellenérzést váltott ki mindez az éppen istentiszteletre igyekvő hívők körében, amint azt már korábban az evangelikus.hu megírta.
Radosné Lengyel Anna, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelő-helyettese felháborodását fejezte ki a nagycsütörtöki közízlést romboló, provokatív események miatt. A kommentelők lelkes áradata most sem maradt el, vélemény jött innen is, onnan is. Az egyik hozzászólás azonban nem tudott nyugton hagyni, s így kénytelen vagyok megosztani: „Nagycsütörtök? Ha nincs ez az írás, sosem tudom meg, hogy ilyen nap egyáltalán létezik, és ilyenkor lábujjhegyen kell járnom a belváros közepén, lehetőleg a templomokat nagy ívben elkerülve.”
Fájdalmas érzés még a társadalom elvilágiasodottságát jól ismerő katolikusként is hasonlóval szembesülni. S valóban, vannak sokan, többen, mint mi, akik még a Nagyhét napjait is ugyanolyan semmitmondó hétköznapi hétnek tekintik, vagy, ahogy a legtöbb hírportál írta, egy újabb hosszú hétvégének március 15.-e után. Az ilyenek még erősebb elszántságot indítanak el bennem, hogy igen, rajtunk keresztényeken is múlik, mit hoz a jövő, lesz-e keresztény Európa, vagy hagyjuk emelkedni az így is néhány európai országban már 50%-ot elérő vallási ateizmust, illetve csökkeni a hazánkban még relatíve pozitív (2011-es népszámlálás alapján megállapított) 55%-ot közelítő keresztény hívő többséget (!). Míg régen az ünnep tényleg ünnep volt, csak ha a külső dolgokra gondolunk, díszteríték és ünnepi étek került az asztalra, s belülről is egyfajta lelki feltöltődést, erőgyűjtést nyújtott az embernek, addig mára legtöbbünk számára tényleg kiüresedett egy szokványos munkaszüneti, „pihenő” nappá. Ma már mindennap lehet különleges, mindent lehet bárhol és bármikor, nincs cezúra ünnep és hétköznap között, s így nincs is nagyon mit várni. Erre jó példa az is, hogy Nagyszombat estéjén is a legnagyobb természetességgel lehet a Groupama arénában horvát-magyar meccs teltházas nézőtérrel.
S mielőtt teljesen eltávolodok a cikk kiindulópontjától, térjünk vissza a nagycsütörtöki meleg esküvőre. Abszolút jogosan jön fel ugyanis a vád, hogy provokáció, s nem ártatlan jelzés volt a szándék. A szervezők állításuk szerint a már január óta elérhető kérdőívük egyik pontjára szerették volna felhívni a figyelmet, s egyben demonstrálni az Alaptörvény házasságra vonatkozó passzusával szemben, mely nem fogadja el LMBTQ emberek házasságát. Miként az eseményről készített kis videóból kiderül, az egész nem is egy valós meleg pár esküvője volt, Tibi és Laci, jó barátok, s mivel nem találtak valódi párt erre a dologra, úgy döntöttek bevállalják. Tényleg nem érti igazán az ember, hogy egy ilyen felhívásnak miért pont Nagycsütörtök estéjén kell a Deák téri templom előtt megtörténnie. S felmerül az emberben a gondolat, hogy vajon, ha ad hoc módon evangélikus istentiszteletet tartanának egy közeli melegbár előtt, akkor az milyen széleskörű felháborodást keltene. Az „esküvőt” megörökített videót nézve a pont is felkerül az i-re, mikor a szivárvány szalagot viselő ceremóniamester hölgy az esküvő 3 szükséges eleméről beszél: 2 ember, 2 igen, 2/3.
A „Deák téri incidens” kapcsán idéznem kell Ferenc pápa egyik ide illő megszólalását. Bár a pápa egyes nyilatkozataiból és gesztusaiból többen arra következtetnek, hogy elmozdulás várható az Egyház homoszexualitásról szóló tanításában, erre nem kell számítani. Ferenc pápa homoszexuális társainkról így beszélt egy alkalommal: „A probléma nem az, ha valakinek ilyen beállítódása van; nem, testvéreknek kell lennünk, ez az elsődleges. De van egy másik probléma: ha az ilyen beállítódásúak lobbit szerveznek. Szerintem amikor találkozunk egy meleg emberrel, különbséget kell tennünk aközött, hogy egy személy meleg, illetve hogy tagja egy lobbinak, mert a lobbik nem jók. Hanem rosszak.” A homoszexuálisok magyarországi helyzetéről pedig lassan egy éve, a homofóbia-ellenes világnapon Orbán Viktor miniszterelnök pár mondatát idézném: „Magyarország toleráns ország. A tolerancia nem azt jelenti, hogy tőlünk különböző életfelfogásokat azonos szabályozás alá vonnánk, mint a sajátjainkat, különbséget teszünk köztük. A tolerancia türelmet, együttélési képességet jelent. Én hálás vagyok egyébként a homoszexuálisok magyar közösségének, hogy nem azt a provokatív magatartást folytatja, amivel számos európai országnak meg kell küzdenie és, ami pont az ellenkező hatást váltja ki, mint amit egyébként ki szeretnének váltani. – ez a Deák téri esemény után is kicsit megkérdőjelezhető - Bár az alkotmány világosan különbséget tesz házasság és más együttélési formák között, az egyébként a hagyományostól eltérő életmódot folytató emberek biztonságban vannak, megkapják az emberi méltóság őket megillető tiszteletét.”
Mindez újból és újból elgondolásra sarkallja az embert, hogy vajon van-e helye Nagycsütörtök estéjén egy központi templom előtt, mulatós zene kíséretében meleg esküvőt szimuláló performansznak, s hogy pontosan ki kivel szemben mennyire toleráns a mai tolerancia jelszavú társadalomban.
