Február elején felütötte a fejét az a hír, miszerint két kórház vállalja, hogy nem végeznek abortuszokat – némi állami támogatásért cserébe. Erről a témáról sokan sokfélét gondolnak, nézzünk egy kicsit a tabuk mögé.
Első körben, azt gondolom, hogy az abortusz témája sokat emlegetett az egyház részéről is.
Jómagam is egyházi iskolába jártam, így az abortusz a hittanóráimon is gyakran szóba került. Szerintem sokaknak ismerős a Néma sikoly című film, és az erkölcsi kardoskodás az élet megmentése mellett. Én most rövidre zárnám ezt a részt – no nem azért, mert én az élet megmentése ellen szeretnék kardoskodni, hanem mert éppen eleget hallottunk róla már.
A mai egészségügyi fejlettségnek köszönhetően már egészen korán kiszűrhetőek a különböző rendellenességek, így sokszor észreveszik, ha a születendő gyermek esetleg valamilyen betegséggel, fogyatékossággal jönne világra. Sokan egy ilyen eredményt mérlegelve gondolkodnak el azon, hogy elvetessék a gyermeket.
Hasonló eset a méhen kívüli terhesség, egyéb egészségügyi komplikációk észrevétele, amelyek abortusz hiányában veszélyt jelenthetnek az anyára.
Gyakori abortusz-melletti érv az az eset, amikor a nő erőszak áldozata volt, vagy kiskorú – tehát a cél, hogy a nem kívánt baba ne tegye tönkre a nő egész életét.
Egy dolgot minden pro érvben közösnek látok. Mindegyik a szülőről szól és egy sem szól a születendő – vagy esetenként meg nem születendő – gyermekről. (Természetesen értem a kockázatokat, van, mikor a veszély mind az anyát, mind a gyermeket fenyegeti.)
Egyszer láttam egy videót, ahol egy nő beszélt a hitéről, és azt is elmondta, hogy ő véletlenül született meg, ugyanis az édesanyja megpróbálta elvetetni. A beavatkozás sikertelen volt, aminek következtében a magzat ugyan károsodott, de nem pusztult el. Így ő ma itt jár köztünk és életek megmentésén fáradozik.
Szerintem az abortuszról nagyjából mindenki tudja, érzi, hogy nem jó dolog. Nem hiszem, hogy bárki is könnyű szívvel menne el egy ilyen beavatkozás elvégzésére, se a terhes nő, se a párja, vagy családtagja – ha elkíséri, sem pedig az orvos; bármit is mondjanak, nem hiszem, hogy a lelkük mélyén olyan könnyen veszik ezt a témát. Ugyanakkor elhiszem, hogy vannak helyzetek, amikor az ember nem lát más kiutat, ezért ezt választja. Azt nem gondolom, hogy ez lenne a helyes út, de egy nehéz, kilátástalan helyzetben nem könnyű megtalálni a helyes utat.
Már több olyan emberrel is találkoztam, akik átestek abortuszon. Volt olyan, akinek az egész élete tönkrement, mert nem tudta feldolgozni ezt a hihetetlen traumát. Olyannal is találkoztam, aki mikor az abortuszáról mesélt, mindig hozzátette, hogy „én már ezt feldolgoztam, túl vagyok rajta”, de ennek ellenére, szinte bármiről eszébe jutott, ezért nagyon gyakran felhozta a témát, még akkor is, ha a beszélgetés egy teljesen másik vonalon indult el. Ez számomra éppen azt bizonyítja, hogy az abortusz ténye legalább akkora maradandó sérülésekkel és traumával jár, mint például egy sérült gyermek, vagy egy erőszaktevő gyermekének világra hozása. Elhiszem, hogy ha valakit például megerőszakolnak, az hatalmas trauma, óriási lelki – és fizikai – sérüléseket okoz. Ha ilyenkor még egy abortusz-traumának is kitesznek egy ilyen érzékeny állapotban lévő nőt, az akár a kívánt hatás ellenkezőjét is kiválthatja. Nem feltétlenül fog megkönnyebbülni, hogy végre megszabadult az utolsó bizonyítéktól is, ami arra a mélységesen szégyenletes eseményre emlékeztette őt, hanem még inkább mélyre süllyed a saját szenvedésében, a magányában.
Nekem nem tisztem ítéletet mondani senki felett, de fontosnak érzem itt megemlíteni azt, hogy az én hitem szerint semmi sem történik véletlenül. Igen, Isten van, hogy megengedi, hogy rossz dolgok történjenek velünk – ahogy megengedte azt is, hogy egyetlen fiával rossz dolgok történjenek -, sokszor ezekkel az eseményekkel formál bennünket vagy épp másokat.
Talán ha egy sérült gyermek születik a családba, annak nem az a célja, hogy Isten megakadályozza a szülők önmegvalósítását, hanem az, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz és Őhozzá. Talán ha egy megerőszakolt nőnek gyermeke születik és valahogy mégis úgy dönt, hogy megtartja (vagy örökbe adja), az ő személyisége átalakul, irgalmasnak mutatkozik, így példával szolgálhat a környezete számára. Talán igazságtalanságnak érezzük, ha például egy tizenhárom éves lánynak kell gyermeket szülnie, de mi van ha Isten azt szeretné, hogy felnőjön ehhez a feladathoz és ezzel is formálni akarja őt?
Gondoljunk Jóbra! Isten olykor megengedheti, hogy extrém sorsok elé álljanak az emberek, de Ő még a legkilátástalanabb helyzetet is jóra fordíthatja.
Nem feltétlenül gondolom, hogy valaminek a betiltása visszaszorítja azt a tevékenységet. Nem is biztos, hogy erőszakkal érdemes visszaszorítani valamit. Szerintem a tabuk döntögetését kell bevállalni, már egészen gyermekkorban nyíltabban kezelni a szexualitás témakörét is. Talán szelídebb – de hosszabb ideig tartó – formálással nagyobb eredményeket tudnánk elérni az abortusz visszaszorítását illetően is.
A témában egy laikus alkotást is tudok ajánlani; Francine Rivers tollából „Az ártatlanság gyermeke” című regényt.
