Folytatódik Kira története, aki 2017 nyarán súlyos autóbalesetet szenvedett. Életben maradt és egy nagyot fordult az élete. Az első rész itt olvasható!
Fekszel egy ágyon. Telibe égnek a lámpák az arcodba. Csipog valami körülötted. Full le vagy zsibbadva. Egyszer csak egy Paul nevű fiatal ápoló srác ott terem, és azt mondja, Hallo Frau …, Sie hatten einen Autounfall und Sie sind in der AKH Wien. /Önnek autóbalesete volt és az AKH kórházban van Bécsben. /
Aha, köszi… MIVAN??? persze mindezt magamban, mert egyetlen hangot sem tudtam kiadni. Elkezdtem visszatekerni az emlékeimet, hogy mi is történt, merthogy full nem emlékeztem semmire. Mint egy „jól” sikerült buli után.
Az megvolt, hogy jövök hazafelé vasárnap Németországból. Aztán hétfőn viszek magammal 3 utast /telekocsi- amit 2 éve kb. heti szinten csináltam/, leadom a bécsi lakásom kulcsait, merthogy aznap végleg hazaköltözök Bécsből. Ja, megvan, kb. 11-kor felvettem őket, egy magyar és egy malajziai csajszit és egy portugál srácot. Kb. mindenki huszonéves volt. Aztán tankoltunk. Aztán cseverésztem a portugál sráccal, majd magyarul tovább. Igen ez mind megvan. De utána? Semmi. Az az érzés (talán) megvan még, hogy az autó teljesen mást csinál, mint, amit várok tőle. Uramég, ez most is bele tud hasítani a gyomromba. Mint amikor azt hiszed, vagyis tudod, hogy az út folytatódik egy dombos rész után, és egyszer csak te a levegőben vagy. Vagy mintha egyszer csak szétnyílna alattad a föld. Valami, ami 9 évig (azóta vezetek) eddig mindig ugyanúgy funkcionált, egyszer csak megváltozik. Nem tudom irányítani. Nincs meg a kontroll, vagy nem tudom, hogy hogy van az új rendszer és nincs idő rájönni.
Az autópályán, Bécstől nem messze kaptam egy durrdefektet. Kb. 100-zal mehettem, a fotón láthatod is a kocsim. Felborultunk, átpördültünk többször, és az ég úgy rendezte, hogy ki tudtam kerülni az előttem levő kocsit, nem is jöttek belénk, nem volt korlát és pont a felüljárót is elhagytuk. Egy füves árokban landoltunk. A három utasom magától ki tudott szállni az autóból könnyebb sérülésekkel. Azt hitték, én is ki fogok tudni. De én csak lógtam az övön fejjel lefelé. Egy idő után elkezdtem mocorogni, próbáltam kitörölni a szememből a vért... és állítólag nem értettem, hogy engem miért nem segítenek már ki, merthogy túl sok folyadékot nyelek, de amúgy jól vagyok... –ezt mondtam. Megálltak mögöttünk ketten is, ők hívták a mentőket. Jött egy csapat, akik nem tudtak kiszedni engem. Volt köztük egy magyar mentős lány is, szerencsére vele tudtam magyarul beszélgetni. A sokkos agyam angolul nem válaszolt szegény portugál fiúnak. Majd hívták a tűzoltókat, ők kivágtak az autóból, és egy helikopter vitt el engem egyedül Bécsbe.
A szüleimhez Érden egy rendőr ment ki este 8-9 körül, hogy a lányukat baleset érte és Bécsben van. A tesómat a magyar mentős lány a Facebook-omon keresztül értesítette az azonos név alapján! Röviden ennyi történt velem, velünk. A többieket egy közeli kórházban vizsgálták meg, ők relatív hamar gyógyuló sebekkel megúszták.
Az autó persze totálkár. És én? Én nem! Nem totál. De elég durva. Eltört kb. 15 csontom a felsőtestemben, köztük 6 csigolya, bordák, lapocka, szegycsont, tüdőroncsolódás, koponyavérzés, a bal vállam is széttört. A szemeim is kifordultak, és egy jó ideig be voltak vérezve. A lábaimnak semmi baja hál ’Istennek. Elég szürreális, nem? Nekem, akinek soha semmim nem volt eltörve, sosem voltam még kórházban. Hát most volt időm megismerni belülről... Az is elég szürreális, hogy velem senki nem közölte a teljes listát, innen-onnan ’szedtem össze’ az infókat. A bordáimról például csak 2 hét után tudtam meg, hogy 5 vagy 6 abból is eltört... hajjaj... kemény volt.
1-2 napig altattak, az intenzíven feküdtem Bécsben egy hétig, majd még egy hét a normál osztályon. Bécsben csak a kulcscsontomat műtötték, azt mondták a többi meggyógyul magától. Kaptam egy nyakmerevítőt, meg felkötötték a bal kezemet. Aztán egy mentő átszállított Budapestre a János-kórházba…/erről később írok még/
Szörnyű ezekre még visszaemlékeznem is. Ez a típusú baleset a legkülönbözőbb módokon végződhet. Nem is egy olyan sztorit hallottam, hogy felcsavarodtak a fára, és nulla karcolással szállt ki mindenki. Vagy hogy egy egyszerű belecsúszás miatt meghalt valaki. Nyilván lehet és kell is növelni a biztonsági faktorokat, sok minden számít, de annyi számomra biztos, hogy bármennyire is körültekintőek vagyunk, minden útban benne van a baleset és a komolyabb sérülés lehetősége… De hát nem kell ehhez autóba ülni...
A testünk sérülékeny. Még a fiataloké is. Van, amit nem lehet visszafordítani. Okozhatok magamban és másban is kárt. Vége is lehet a földi létemnek, hamarabb, mint ahogy számítok rá. Ezt biztosan megértettem... Én tényleg nem tudtam ezt elképzelni eddig. Csatt és itt a vége. Már hogy lenne vége? Hisz még nem is voltam házas, meg gyerek, meg kutya meg ház meg vállalkozás meg önkiteljesítés meg millió terv...még nem vagyok kész...
Porszem vagyok a világban és egyáltalán nem az enyém a fő irányítás. Minden nap, minden óra, minden találkozás, minden lélegzet új és új ajándék. Kicsit talán klisé-szerű ez már, millió ’motivációs videóból’ ez ömlik. De az a helyzet, hogy a fent leírt kb. 10 másodperc eléggé igazolja nekem, hogy nincs olyan, hogy ez vagy az ’természetesen jár’ valakinek.
A kemény küzdés és munka nagyon fontosak, nekem eddig is azok voltak, és ezután is így marad ez és rengeteg dolog elérhető ezzel az életben. De a hála, hogy egyáltalán tehetek magamért, másokért, tölthetek még időt itt, a baleset óta még erősebb bennem. Egész más kontextusba helyezi az időt, az éveket, a vágyaimat, a küzdelmeimet, a kapcsolataimat.
