Kira történetének 3. része következik, amelyben az autóbalesete utáni első hetéről ír. A második rész itt olvasható!
Az első hét különleges volt. Valószínűleg nagy szerepet játszott a töménytelen mennyiségű altató és fájdalomcsillapító is, de ha most visszaemlékszem, mit is éreztem, hogy is éltem meg az első 5-6 napot, gyakorlatilag a sokk utáni időszakot, olyan, mintha az egész kórházban töltött időn belül egy önálló kis filmben lettem volna. Akkor még csak nem is sírtam, bár éreztem a fájdalmat hullámokban. Sőt, iszonyú fájdalmakat éltem meg…
Emlékszem néhány momentumra, hogy kik jöttek hozzám, mit hoztak nekem, de arra például egyáltalán nem, hogy miről beszéltek velem. Arra viszont nagyon, hogy hogyan próbálgattam ezerszer is bepötyögni néhány telefonszámot, ami sehogy se ment. Nem tudtam felfogni, hogy a kórházi telefon rendszerében kell még egy nulla a szám elé… no comment. Egyedül voltam az intenzíven egy szobában. Viszont ahányszor csak megnyomtam a hívógombot, max. 2 percen belül megjelent egy ápoló. Elég gyakran megnyomtam. Mindig elfelejtettem valamit. Hálás vagyok a türelmükért, nagyon hálás.
Szemüveges/kontaktlencsés vagyok, és a szemeim elég rossz állapotban voltak az ütődéstől. A szemüvegem nem volt meg 3 hétig, az autóroncsban maradt. Nekem elég gyenge amúgy is a szemem, tehát nem sok mindent láttam anélkül. De ezt én annyira élveztem! Hogy csak kb. látom az embereket, a körülöttem lévő dolgokat is meglehetősen szűrten. Kevesebb infó jött be, kevesebb impulzus, kevesebb arcot láttam, kevesebb dolgot fogtam fel. Ez jót tett, mert védett engem. Mintha valami burokba kerültem volna.
Emlékszem arra is, hogy kizárólag háton tudtam feküdni. A bal oldalam és az egész felsőtestem borzalmasan fájt, és mivel 3 nyaki csigolyám is eltört és el is mozdult, a fejemet, és az egész tes-temet sem bírtam magamtól megmozdítani. Minden egyes apró fordításhoz, csúsztatáshoz csengetnem kellett. Minden fájt. Tényleg minden. Ott feküdtem a 13. emeleten júliusban. Talán emlékeztek, hogy ultrameleg volt amúgy is ez a nyár, hát még a gyógyszerekkel. Állandóan ömlött rólam a víz. Katéter volt bennem (pisilés helyett), gyomorszonda, mindenféle csövek, infúzió, pittyegés, stb. Egy darab hálóing volt a jobb kezemre húzva, meg egy lepedő és annyi. Mozgattak, fürdettek, öltöztettek, tisztába raktak, etettek, itattak, pisi-kaki témát is megoldották. Figyelték a légzésemet, a vérnyomásomat, meg millió dolgot még. Mások. Ápolók. Nővérek. Akiket egyáltalán nem ismertem. Az én erőm addig terjedt, hogy megnyomjam a gombot.
Az életben sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott. Igazából fel sem fogtam ebben az 5-6 nap-ban mindezt. Belső önmagamhoz viszont ekkor kerültem azt hiszem a legközelebb. Én, aki ezeréve nem voltam megelégedve a külsőmmel. Ekkor viszont valahogy tényleg nem érdekelt, hogy kik és hányan látnak engem pucéran. Hogy mennyi munkát okozok én most másnak. Hogy már megint kijött belőlem az étel, és mindent ki kell takarítani utánam. Természetes volt. Olyan volt, mintha egy kis baba lennék, aki egyszerűen képtelen ezekre, és ők azért vannak, hogy ebben most szolgáljanak engem. Hozzáteszem, hogy én irtó nehezen kérek alapvetően másoktól segítséget. Nem tudom eléggé kihangsúlyozni a hálámat annak a pár ápolónak, akik ebben engem tényleg maximálisan kiszolgáltak. Rengeteget jelentett. Biztonságban éreztem magam. És nem féltem. Burokban voltam. Közel voltam nagyon a belső, mély önmagamhoz. Ahhoz, aki megérdemli, hogy segítsenek neki, aki teret kap a gyógyuláshoz. És ebben tényleg semmi tudatosság nem volt. Utólag kicsit ahhoz tudom hasonlítani ezt, mint amikor a kis bébi az anyaméhben védett környezetben növekszik és egyre inkább képessé válik arra, hogy világra jöhessen.
Ebben a kissé zsibbadt-álomszerű időszakban, a balesettel kapcsolatban a legerősebb érzés bennem a hála volt. Az valahogy nem jött, hogy ez miért velem történt meg (később persze ilyen is volt). Úgy éltem meg, hogy mekkora jó már, hogy Isten, aki nekem életet ajándékozott, úgy gondolja, hogy még van mit kihozni az életemből. Hogy tényleg ő vigyázott rám. Hogy amikor kidurrant a kerék, ő odaküldött egy angyalsereget, és kihozták ezt az egészet nekem a legkevesebb sérüléssel.
Nagyon jó, hogy ekkora sokk után, amit már most sem tudok igazából felfogni, segítő kezekhez kerültem. Hogy mozdult értem a családom. Eljöttek hozzám, és tettek értem. Hogy kaptam mankókat, és a testem is akarta a gyógyulást.
