„Hónapok óta kerülöm az Atyát, félek, hogy ha összefutunk, a szememre hányja a bűneim.” Pali színpadon elhangzott szavaiban magamra ismertem. A pécsi sportcsarnok padlóján ültem egy szőnyegen és nem érdekelt semmi.
Nem most tudatosult bennem, hogy messze vagyok Istentől. Hetek, hónapok óta tart ez, spirál lefelé, egyre mélyebbre. Se helyi közösség, se lelkivezető, egyre kevesebb ima, egyre több bűn. Hazugság, világi társaságok, alkohol. Aztán szégyen, még kevesebb ima. Hetek óta nem áldozom. (Ja, amúgy katolikus vagyok) Az imaéletem kb. kimerül abban, hogy néha hálát adok, hogy bár én folyton hülyeséget csinálok, Ő megvéd és kiment a bűnre vezető helyzetekből, mielőtt még komolyan megsérülnék. Nem akarok találkozni Istennel, mert pontosan tudom, hogy rossz úton járok és ha véletlen megengedném, hogy összefussunk, abba kéne hagynom ezt az életmódot. Visszatérni Hozzá. Rettenetesen nehéz és ijesztő, de közben erre vágyom, mindennél jobban.
Úgy érkeztem életem első Felház alkalmára, hogy „Uram, ez egy lehetőség. Lehetőség, hogy találkozzunk, de ne várj tőlem semmit.” A debreceni dicsicsapat vidáman kezdte a dicséretet, pörgős dalokkal, körülöttem ugráltak a mosolygó fiatalok. Mellettem egyik oldalon a volt szobatársam, másikon egy munkatársam, akit én hívtam, mert ha másoknak kell Jézusról beszélni, sokkal lelkesebb vagyok, mint ha magamat kell emlékeztetnem az örömhírre. Ültem a szőnyegen és ezt mondogattam magamban: „Uram, éhes vagyok. Uram, szomjas vagyok. Kérlek, gyere.”
Fél óra telt el így, aztán már képes voltam felállni és énekelni. Lassan, lépésről lépésre nyílt ki a szívem. Az agyam hátsó zugában egy hangocska azt hajtogatta, hogy én már találkoztam Istennel, nekem két perc alatt ugrálva kéne őt dicsérnem és a láncaimat ledobva rohanni Hozzá, mert ilyen egy megtért keresztény. Csakhogy most nem ment és Ő engedte, hogy milliméterenként haladjak felé, mert most nem tudtam futni. Most először tudtam igazán megengedni magamnak, hogy befelé figyeljek és szabadon cselekedjek. Éreztem, hogy kapaszkodnak belém dolgok, amiket nem tudok a saját erőmből elengedni. Kapcsolatok, amikben hamis szeretetet kapok, de legalább van valami. Tevékenységek, amikkel csak az időmet pazarlom, de addig sem gondolok másra. Függőségek, hazugságok.
Hagytam, hogy a szolgálók vezessenek az Atya felé, kimentem imát kérni, hogy el tudjam engedni a kis szeretetpótlékaimat. Két óra elteltével könnyebb szívvel és kitárt karral álltam az Atya előtt és énekeltem Neki. Nem jött hatalmas szabadító tűzzel, még csak nem is csendesen és váratlanul. Hanem egyszerűen, lassan, világosan. Lépésről lépésre, úgy, hogy el tudjam viselni, hogy be tudjam fogadni. És közben elkezdtem elhinni, hogy méltó vagyok az Ő tekintetére. Hogy Ő tényleg gyűrűt húz az ujjamra, köntöst terít a vállamra és sarut ad a lábamra. Elkezdtem megbocsátani magamnak.
Még nincs minden rendben. De az Úr felhozott a mélyből a felszínre. Vettem egy nagy levegőt, s most Vele együtt merülök le újra, rendbe tenni, ami összetört, felépíteni, ami összeomlott és újra és újra még mélyebbre menni Vele. Az Atyámmal, aki fogja a kezem.
