"Van abban valami végtelenül szánalmas, hogy Ferenc pápa azzal került a média figyelmének középpontjába, s azzal ért el szokatlan népszerűséget, hogy általában úgy viselkedik és nyilatkozik, mint egy normális, jó érzésű ember." Sem uszítani, sem önkínozni nem szeretném a keresztyéneket ezzel a cikkel. Sokkal inkább elgondolkoztatni.
Kezdjük az elején! A dolgok velejárója (az Isten által teremtett rendszer hozadéka, és nem hibája), hogy egy alulról induló, organikusan fejlődő szervezet, mint a kereszténység, egy idő múlva annyi értéket felhalmoz, hogy pusztán ezek ápolása is simán elszakíthatja a kezdeti koncepciótól és egy múzeumi raktár szintjére süllyedhet.
De, ha egy „múzeumi raktár” éppen a vezetője miatt, egyszer csak leporolja magát és lehetőségeit valóban értékesen kezdi el használni, akkor egyetlen egy „múzeumi dolgozó” sem mehet el mellette szó nélkül.
Akaratlanul is el kell gondolkoznunk azon, hogy a legfelsőbb szintekről érkező zseniális kezdeményezést nem tudjuk kikerülni. Különben mi fogjuk - akaratlanul is - a feledés homályába taszítani saját értékeinket. Igen, talán az „akaratlanul” kifejezés a fontos. Azaz nem szabad tovább akaratlanul sodródó keresztényeknek lennünk. Hanem tudatosan, takarító és a régi dohos szagot kiszellőztető dolgozóknak kellene lennünk. S ha nem tudjuk, hogyan tegyük, akkor csak figyeljük a vezetőt, ha már ilyen nagy (mert valóban nagy) szerencsénk van vele.
Hogy minél előbb kijöjjünk a már fentebb említett cikk általánosításából:
“A kereszténységnek tényleg nem (egy)házon kívül vannak az igazi ellenségei. A kereszténységet azok teszik vállalhatatlanná, akik még mindig azt hiszik, hogy saját hitelveik és elképzeléseik magasabbra emelik őket a körülöttük élőnél. Fel kellene számolni a hatalmi múltból eredő arroganciát, és megmutatni, hogy a jó fa jó gyümölcsöt terem… azt a gyümölcsöt már fel lehetne ajánlani a közösség javára!”
