A film alapvetően a Boston Globe újságíróinak munkáját mutatja be, akik 2001-ben feltárták az egyházmegyéjükben történt, katolikus papok által kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaéléseket.
Hangsúlyozom: ez egy jó szándékú film! Ezért ezt az írást most nem is filmkritikának szánom, azt majd elkészíti Szirmai és hírügynöksége. Ez egy jó film, de vele kapcsolatban fontosnak tartom, hogy néhány dolgot tárgyilagosan részletezzünk, mielőtt a pokolra kívánnánk az egyházat. Mert bevallom, nekem ez volt az első gondolatom, majd később jöttek a kérdések.
Mi a cölibátus és a pedofília visszonya?: Hans-Ludwig Kröber, Németország egyik legnevesebb bűnügyi pszichiátere - fontos megemlíteni, hogy nem hívő - nyilatkozta a Cicero nevű lapnak 2010-ben: “Az ember minden esetben fejlődése során válik pedoszexuálissá, nem pedig azután, hogy hosszú ideig le kellett mondania a szexről. Mellékesen jegyzem meg, hogy hamarabb lesz valaki várandós egy csóktól, mint pedofil a cölibátustól.”
Minden vallási felekezet esetében előfordul?
Az USA-ban katolikus papok ellen 1950 és 2002 között 10 667 személy tett panaszt molesztálásért, 6700 esetben az egyház is megalapozottnak találta a feljelentést; az érintett papok száma 4392. Protestáns egyházak ellen heti átlagban 70 feljelentést tesznek fiatalok molesztálása miatt (forrás).
Mi a pedofília aránya?
Spiegel felmérése az 1995-2010 közötti időszakot vizsgálta Németországban. “Tehát 15 évre visszamenőleg 94 ilyen tett elkövetésével meggyanúsított személyt talált, az bárki számára, aki a kriminológiában valamennyire is jártas, döbbenetesen alacsony számnak tűnik. Ez azt jelentené, hogy a szexuális molesztálás aktuális kockázata a katolikus egyház intézményeiben az általam feltételezettnél is csekélyebb. Évente átlagosan 15 000 gyermekmolesztálási esetet jelentenek be a rendőrségen. Az egyháznak kb. 600 000 alkalmazottja van, ami a lakosság mintegy 1,8 százalékát jelenti. Ha ezek körében 1995 óta 94 ilyen eset fordult elő, akkor ez a korábbiakhoz képest a helyzet drámai javulását jelentené. Ettől függetlenül a szexuális zaklatásoknak több mint a fele a családban történik. Ez még inkább igaz az erőszakos cselekményekre. A katolikus egyház körüli vitában oly gyakran összemossák a szexuális zaklatást és az akkoriban vitathatatlanul minden iskolában jellemző verésen alapuló nevelést, hogy az embernek olyan érzése támad, mintha csak növelni akarnák a számokat.“
A cikk írója tudja, hogy egy ilyen eset is sok, viszont így felmerül egy újabb fontos kérdés is.
Mi marad azok után a belső pusztítások után, amit ezek a cselekedetek eredményeznek az áldozatokban? Kitől kérhetnek segítséget azok, akik úgy érzik, hogy Istenre se számíthatnak?
Így is fontos a téma de hogy tovább fokozzuk a feszültséget, tegyük a történetet E/1-be egy bekezdés erejéig.
Konfliktus abból adódik, amikor mérlegelünk, hogy mi a fontosabb. Megalkuvón nézni és a szőnyeg alá söpörni a hibákat, vagy elnézni, hogy éppen azoknak ártunk a legtöbbet, akikért vagyunk? Vagy az igazság szolgálata érdekében kíméletlenül megtisztítani magunkat a bűntől? Még akkor is, ha tönkre is mehetünk benne? A helyes alternatíva kétségtelenül az utóbbi! Hisz Ferenc pápa is évek óta azt hangoztatja, hogy ne sajnáljuk magunkat. Most tegyük még személyesebbé a hangvételt. Mi milyen gyakran alkuszunk meg, és ártunk ezzel azoknak, akiknek épp segítenünk kéne? Ugye, most nem csak egy pedofilos thrillerről van szó. Álljunk meg egy kicsit, és nézzünk körbe a saját házunk táján is. Mikor voltam (legutóbb) a saját bűneim eltusolója? Nyilvánvalóan tudom (szerk.), hogy a cikkben szereplőektől eltérő kaliberű esetekről van szó.