Elkezdtünk dolgozni, de különös dolgokba futottunk
Aggodalom volt bennem. Másnap a realitás még legsújtóbb erejével ért. Ott voltunk, és tényleg ott. Fogalmunk sem volt, mit ihatunk, mit ehetünk. Ivóvizet is kb. egy 3 órás élménytúra után sikerült szereznünk. Nem volt sok rutinunk, a ház meg üres volt. A megszokott európai komfortunkhoz képest egy nagyon más világba cseppentünk. Nem számítottunk rá, hogy ennyire ilyen lesz. Pedig ilyen volt. És még csak most kezdődött.
Igyekeztünk akklimatizálódni, és vadászni valami ételt, amitől nem kapunk bélférget. Délután találkoztunk a nővérrel, hogy átbeszéljük a helyzetet. Átkértük magunkat egy másik szállásra, ahol valódi munkát tudunk végezni, és nem csak a plafonon van egy kóbor konnektor. Ez nem vicc. Sikerült, és másnap költöztünk. A nővérek házába mentünk. Itt kaptunk egy sötét, de nagyobb szobát. A tetején volt egy nagy lyuk, ami le volt fedve egy lemezzel, de legalább elfértünk és olyan helyen voltunk, ahol kérdezhettünk, ha valami nem világos és étel is volt. És igazából csak nagyobb esőzésekkor ázott be. Tehát mindig. De ez nem izgatott. Apropó, ez az étel-kérdés nagyon érdekesen alakult. Nehezen tudtunk enni. Domi és én biztosan. Ferinek semmi sem ártott. Ő, ha kialudta magát, mindenre képes volt. De az ízek... egyrészt, valahogy más volt minden íz. Másrészt nem tagadom, szorongtam. A gyomrom öklömnyivé zsugorodott és nem szívesen vett be magába kaját.
A következő napokban kicsit megpihentünk, majd elkészítettük a fő interjúkat és következett a város. Nyakunkba vettük a gettó legmélyét. Egész napokat utaztunk és forgattunk... Óriási dugó volt mindig mindenhol. Mire eljutottunk valahova, azt két óra autózás előzte meg, és csak a városban mozogtunk, egy irányba. Olyan, hogy KRESZ, szerintem nincs is arrafelé. Mindenki megy, ahol tud, ahogy tud. Tolakszik és dugó van. Ha autóban ülsz, ez a program.
Nagyon mély nyomorban élő embereket és családokat láttunk. Az a kiterjedésű és mértékű nyomor, ami ott volt, összehasonlíthatatlan volt az eddig tapasztalt, szolid, európai elképzeléseinkkel. Emberek, családok tömegesen élnek, szó szerint egymás hegyére-hátára dobált bádog dobozokban. Az erőszak mindennemű formája olyan természetes, mint nálunk a csokis keksz a boltban. Ez nem csak a forgatásokon látott emberek és helyszínek láttán tudatosult bennünk, hanem az összes mélyinterjú erről tanúskodott. Edith nővér folyton folyvást végeláthatatlanul a drámáról mesélt. Sokszor már a hangjától is összerezzent a gyomrom.
A mélyinterjúk, melyeket a misszió által felkarolt fiatalokkal készítettünk, láthatatlan, elemi erővel sújtottak le rám. Ennyi szörnyűség. Ennyi gonoszság és gyötrelem. Alanyaimtól nem volt mit kérdezni. Nem tudtam mit kérdezni a harmadik alany után, mert megteltem a sok szörnyűséggel, és valami belül azt kiáltotta fel bennem, hogy ELÉG!
A harmadik, negyedik nap után már nem nagyon tudtam ismerkedni emberekkel. Bármenyire is szeretettem volna kapcsolódni, személyes ismeretségeket kötni, beszélgetni idegenekkel csak akkor ment, ha ittam egy-két felest a barackpálinkából, melyet hála Istennek elvittünk magunkkal. Fertőtlenítés és gasztronómiai okozatokból kifolyólag.
Talán ekkor éreztem először a kudarc érzését. Feltettem a kérdést: ennyi? Ennyit bírok? Na, szép... Egész évben azt vártam, hogy eljussak idáig, és itt megcsináljam életem egyik legjobb filmjét, majd négy nap után besokallok és nem bírom...? Na, szép... kudarcélmény. Befelé fordulás.
Mindegy, továbbcsináltuk és forgattunk. Jöttek az újabb alanyok. Az új helyszínek. Végtelen autózások és végtelenül fájó sorsok. Elhagyott gyerekek. Prostitúcióra kényszerülő gyerekek. Pénzért gyilkoló tinédzserek és nincstelenség. Sár, 30°C és állandó záporok, vagy épp egész napos szitálás... A kamerák, a cucc jól bírta a kihívásokat... hála! Mi emberileg kevésbé.
