Vidéki családlátogatás
Egy nap vidékre mentünk. Reméltem, hogy a vidék ott is azt jelenti, mint itthon: nyugalom, béke, felüdülés. Egyszerű emberek és szeretet. Kicsit más volt. Ha Manila egy 22 milliós nagyváros tele gettóval, káosszal és mocsokkal, akkor a vidéket úgy tudnám definiálni, hogy ugyanaz, csak kicsiben. Egy különbség volt: kevesebb volt az egy négyzetméterre eső emberek száma. Ott vidéken egy családot látogattunk meg. Az anya elhagyta a gyermekeit, újranősült, a mostohaapa pedig hobbi szinten molesztálta szexuálisan a gyermeklányokat. Ez az alapfelállás. Egy rizsföld mellett álló, bambuszból épített házikóhoz értünk. Benne egy egyterű lakrész, kicsit megemelve a föld szintjétől mintegy ötven centire. Négy - öt gyerek, egyikük szinte újszülöttkorú. Mindent ellepnek a legyek. A gyerekek láthatóan tetvesek. A viskó előtere saras föld alapon, szakadt zsákokkal fedett. Kis tűzrakás, amelyből a kiáramló füst mindent betakar. Később eloltották. Valami rotyogott rajta. Két alacsony férfi volt otthon. Egyikük a mostohaapa, a másik egy gyerek. Kint a kunyhó előtt tyúkok és kakasok. A sztori része, hogy az apuka előbb vesz a nagy becsben tartott kakasoknak gyógyszert, mint a saját lányának. Harci kakasokról van szó. Viadalra viszik őket.
A viskó mellett patak. Később kiderül, a szennyvizet oda engedik. Látod, ahogy a szomszéd budiból oda folyik a szennyvíz. Három perccel később 8-10 éves gyerekek fürdenek benne. Van itt immunrendszer. Bent a nővérek beszélgetnek az anyukával. A misszióban lánya, Arline, levelet írt anyukájának, melyben megfogalmazza mindazt a sok nehézséget, melyet át kellett élnie korábban. Ez a feldolgozási folyamat része. Arline el is megy kishúgával sétálni. Láthatóan nem bír jelen lenni a viskóban, miközben a nővérek beszélgetnek az édesanyjával. Mi bent ülünk a viskóban, forgatunk. Mindent... adja magát a téma... nem kicsit. Aznap még nem ettünk, csak egy szelet kenyeret. Négy óra felé már szédülünk, állni sem bírunk az éhségtől. Puhány európaiak... ez van.
Végre, délután egy vidéki Mekiben eszünk. Tényleg Meki volt, csak vidéken. Hazaérünk, deci pálinka. Jég volt az üdítőmben. Aggódtam... Másnapra semmi bajom. Domi ellenben elkapott valamit. Eléggé szenved, nem alszunk a következő éjjel, Dominak asszisztálunk a WC-n. Itt már iszonyatosan aggódtam. Olyan szorongás tört rám, hogy neki lehetett volna támasztani a biciklit. Féltem. Féltem attól, mi lesz Domival, mi lesz velünk. Ekkorra azt hiszem, hogy az időeltolódás, a folyamatos hőség, az átvirrasztott éjszakák, a sok menés, a rengeteg dráma megtette kellő hatását. Elfáradtunk ebben az egészben. Pedig nem tűnik soknak. Vagy nem tűnt. Volt pillanat, hogy zokogtam és nem tudtam, hogy mit kéne csinálni most. Domi nem nagyon bírt enni. Majdnem eszméletét vesztette egyik nap. Már én sem bírtam enni.
Próbáltam felelőséggel jelen lenni. Tudtam, hogy még forogni kéne. Csináltuk is tovább ketten Ferivel. Innentől az interjúknál már nem tudtam beülni a riporteri székbe. Domi betegségére hivatkozva - hogy egy ember kiesett - egy nővért ültettünk a riporteri székbe. Én vezettem a beszélgetést, de nem én ültem ott. Nem bírtam és az utolsó néhány mélyinterjúnál csak arra vágytam, mikor lesz már vége. Nem voltak kérdéseim. Nem fért ki több, vagy inkább nem fért be több dráma a fejembe, szívembe.
Egy nap után leültünk a nővérekkel, és átbeszéltük a helyzetet. Hála Istennek, Domi állapota javult. Megegyeztünk, hogy befejezzük, amit még kell, de innentől nem forgunk tovább. Az anyag, megítélésünk szerint elég gazdag ahhoz, hogy összeálljon a film, így most már csak azokat forgatjuk le, ami szükséges és kimaradt esetleg. A kudarc, a fáradtság és a szorongás érzése keveredett bennem. Kudarc, hogy ennyire voltam képes csak. Miután átrepültem a fél bolygót ezért a témáért, eddig jutok el... Közben pedig aggódtam és haza akartam már kavarodni. Aggódtam mindannyiunk miatt, hogy meddig bírjuk lelkileg és testileg.