„Ameddig mi Istent úgy gondoljuk el, mint aki a földi világon túl létezik, aki tőlünk messze, elszigetelten él, addig érthető, hogy a vallást az emberi lét mellékterületének gondoljuk.”
A napokban a kezembe került Henri Boulad: Sámuel, Sámuel c. könyve (még tavaly szülinapomra kaptam ezt a könyvet) és az első oldal első lapján megakadt a szemem ezen a mondaton. Rövid merengés után nyomban tovább is olvastam.
A könyv első rövid fejezete arról értekezik, hogy a vallás a napi élet egyik mellékterületévé vált. A vallást valami különálló dolog lett, ugyanúgy, mint a sport vagy a művészetek. De vajon elgondolkozom-e azon, hogy nekem személyesen milyen érték adódik a vallásból?
A könyvben tovább lapozva egy közvélemény kutatás eredményéről olvashatunk, ahol azt a kérdést tették fel a diákoknak, hogy mit jelent számukra a vallás? Az egyik válasz így hangzott: „Számomra a vallás az, ami visszatart attól, hogy rosszat tegyek és arra késztet, hogy jót tegyek.”
Ugye ismerősek ezek a gondolatok?
Boulad így gondolkozik a témáról: „Ha a vallás ezeknek a fiataloknak lényegében csupán csak fék a rossz ellen és az erkölcscsősz szerepét játssza, akkor ez szomorú felismerést jelent, mert így a vallás megfeneklett és eltévesztette célját.”
„Az erkölcstan nem azonos a vallással; a vallás egészen más.” Nem csupán az erkölcs vagy a szociális munka területére korlátozódik le, távúton járunk, ha csupán részterületekre szabjuk le.
„A vallásnak nincs valami saját területe, amelybe tartozik, hanem életünk valamennyi területének végső dimenziója! Mindenben minden, a dolgok alapja, a középpont maga, szíve minden létezésének.
Másképpen kifejezve: ahhoz, hogy az igazi szentélybe lépjünk, nem okvetlenül egy templomba kell belépni, vagy otthon összekulcsolni a kezünket. Elsősorban egészen mást követel meg ez az embertől: saját benső világának templomába való belépést. Lépjen be mélyen abba, amit emberként tesz. Ha teljes mélységben és egészen komolyan élem, amit éppen élek, ha feltétel nélkül behatolok abba a valóságba, ami a jelen óra élete, akkor ott megtalálom Istent és benne vagyok a „vallásos térben”.
Isten élettere valamennyi létterület végső és legmélyebb dimenziója, illetve ezek középpontja, centruma.”
Úgy érzem fontos témát boncolgat Boulad ebben a könyvében, mert sok probléma gyökere innen ered. Ez nem azt jelenti, hogy az ima kevésbé lenne fontos, sokkal inkább azt, hogy ha az életem nem egyetlen imádság, akkor az imám csak egy formaság. Isten mindig mellettünk van, ne korlátozzuk őt le részterületekre. Krisztus a teljes Élet!
Henri Boulad Alexandriában született 1931-ben; teológiát Libanonban, filozófiát Franciaországban, pszichológiát az USA-ban tanult. Jezsuita szerzetes. 1985 óta az egyiptomi, 1991 óta az észak-afrikai és a közép-keleti karitász vezetője, továbbá a Világkaritász alelnöke. Beszédeit és előadásait könyvformában is kiadják.
