Akinek a kilencvenkilenc kóborló bárány a felelőssége!
D. Tóth Kriszta „Elviszlek magammal” című műsorában nem kisebb személy foglalta el az anyósülést, mint Pál Ferenc, katolikus pap és mentálhigiénés szakember. Utazás közben többek között szó esett előadásairól, szakmai identitásáról és a „PálFeri” márkanév alá tartozó egyre gyarapodó jelenségekről is.
A műsorvezető nő éppen szokásos kedd esti előadására fuvarozta Pál Ferit a Dürer Kertbe és a bő félórás út alatt sok mindenkit érdeklő témáról kifaggatta a papot. Nagyon sokféle ember jár az előadásaira, „egyszerű emberek” is . A rendszeresen templomba járó hívők nem jelentik az alkalomra járók zömét, de az előadásra járók 90%-át érdekli a spiritualitás.
Hogy került egyáltalán kapcsolatba a vallással és a hittel?
Mondhatni „véletlenül”. Éppen lábteniszeztek a barátaival gyerekkorában, de amikor a döntő játékra került volna sor, el kellett menniük a barátainak. Emlékszik, mikor megkérdezte, hogy hova mennek, egymásra néztek – akkoriban nem volt tanácsos nyíltan beszélni arról, ha valaki gyakorolta a vallását - és mivel furdalta a kíváncsiság, hogy ugyan mi lehet fontosabb a lábtenisznél, elkísérte őket hittanra. Az ő nagyszülei és szülei sem jártak templomba, így egy teljesen új világba csöppent bele. Sőt, életében előbb beszélt buddhista szerzetessel, mint katolikus pappal. Serdülőkorában ő is átélt egy identitás-krízist, ekkor kezdett el nőni a spirituális érzékenysége és olvasni is kezdett ilyen témában, noha akkoriban még nehéz volt hozzájutni ezekhez az irodalmakhoz.
Hogyan lett belőle pap?
Két fontos eseményt emelt ki az életéből, amelyek fontos állomásai a megtérési folyamatának. Az első ilyen az, amikor magának kimondta, hogy talán már most keresztény – ekkor 20-21 éves lehetett. Elfogta az a bizonytalanság, ami gyakran jelentkezik a keresztény emberek életében – már látta, hogy mi van mögötte, de azt is, hogy még mi minden van előtte. „Jézus volt az utolsó keresztény. Kihalt vele a kereszténység – azóta mindenki csak próbálkozik.” – mondta tréfálkozva. A második fordulópont, amikor eldöntötte egy Istennel való beszélgetésben, hogy pap lesz – ekkor 22 éves volt. „Lendületben voltam.” – tette hozzá nevetve. „Énnekem volt Isten-élményem, tehát én nem azért mentem el papnak, mert úgy tűnt, hogy az egy jó szakma, vagy nem tudom én… tetszett a reverenda vagy egyéb ilyen szempontok nem játszottak közre…” Döntését sokféle szempontra alapozta, mélyebb és kevésbé mély szempontokra.
Egyébként már tizenéves korában észrevette, hogy Isten megajándékozta azzal a képességgel, hogy ha beszélni kezd, arra odafigyelnek nagyobb tömegek is. Érezte, hogy ezzel az adománnyal kell szolgálnia az Urat.
Megbánta-e, hogy erre az útra lépett, voltak-e krízisei?
Minden embert gyötörnek olykor kétségek, ő is bevallotta, hogy rettenetes kétségek törtek rá bizonyos időszakokban. Négy vállság-időszakra emlékezett vissza. Volt olyan, ami lassan a mélyben futó gondolatokból és érzésekből alakult ki, és volt, amelyik hirtelen tört rá – például édesanyja halálakor. Ilyenkor sokat segíttettek neki a lelkigyakorlatok, önismereti tréningek. De volt, hogy be kellett látnia, hogy egyedül nem képes rá, ezért külső segítséget kellett igénybe vennie a krízis feloldásához.
Identitás és szerepek: a pap és a mentálhigiénés szakember.
A szerepek életünk részei, azokról a területekről hozzuk magunkkal őket, amiken mozgunk a mindennapjaink során. Ő úgy gondol magára, mint katolikus papra, akinek a személyiségének egy része, hogy mentálhigiénés szakember is. Szokta érezni, hogy néha az emberek úgymond „csalódnak benne”, ha nem felel meg annak a sztereotip katolikus pap képnek, amelyet ők magukban kialakítottak. Tréfálkozva mesélte, hogy nem rég valaki azt hányta a szemére, hogy nem is igazi katolikus, mert az ő társaságában nincsen bűntudata. Arról is beszélt, hogy épp emiatt a szerepelvárás miatt sokszor az emberek láthatóan félnek bizonyos kérdéseket feltenni neki, holott ő teljes mértékben nyitott és szívesen válaszol bármire. Azt mondta, hogy első sorban azt nézi, hogy az ember beszélget az emberrel, nem a katolikus pap vagy a mentálhigiénés szakember, ezzel fel tudja oldani a másik emberben is a gátlást.
Istennel való kapcsolatát ecsetelve mesélte, hogy miként kapott kijelentést arra nézve, hogy mi a dolga. Hozzátette, hogy alapvetően persze ez nem mindig így működik, de akkor ez így volt. „Ott és akkor nagyon világosan eszembe jutott az a példabeszéd, hogy van a kilencvenkilenc igaz… kilencvenkilenc bárányka és akkor egy elkóborol, és már majdnem elveszik, de a pásztor utánamegy az egy elkóboroltnak… És akkor hirtelen nagyon élesen eszembe jutott, hogy Magyarországon ez nem így van. Hogy Magyarországon egy bárányka van az akolban, és kilencvenkilenc van odakint. Kóborol a kilencvenkilenc… és akkor rájöttem, hogy tulajdonképp nekem most az a dolgom, hogy a kilencvenkilenc felé menjek, és nekem egyre kevésbé van dolgom befelé.” Ezért ő első sorban most kifelé figyel, a már hívőket rábízza azon társaikra, akiket Isten ezzel a feladattal bízott meg.
A „PálFeri” közösség
Vannak táborok és kirándulások, amelyeket az őt követő emberek közössége szervez. Ő maga mérhetetlenül örül annak, hogy ez a „mozgalom” már túlnőtt őrajta. Mesélte, hogy kezdődtek barátságok, alakultak házaspárok, születtek gyermekek ebben a közösségben. Bízik benne, hogy ez a jó, ami elindult és növekedik, továbbra is megőrzi torzulatlanul a „jó” formáját és jó gyümölcsöket is fog teremni majd.