Filmek tömkelegét nézem meg a mai napig is és ez így van rendjén, mert szeretem. Pedig volt időszak mikor sajnos nem volt lehetőségem efféle szórakozásra.
A sok mozi között ritka az olyan, melynek végén érdemi katartikus érzések fognak el. Az idei karácsonyi ünnepek alatt azonban belefutottam valami jófélébe. Lepel leránt! Ez az Imitation Game, avagy Kódjátszma; a film, melyben pozitívan kellett csalódnom. Írom is, hogy miért: Ajánló következik!
A port.hu az alábbi bevezetővel indítja a film leírását: "A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében."
S valóban, filmünk alaptörténete a fent nevesített Alan életét mutatja be a háború alatt. Én is így álltam neki. Na már megint egy újabb háborús romantikus dráma... Igazából már hónapok óta "ki volt kölcsönözve" és ott pihent a gépemen, de nem nagyon volt hozzá sok kedvem.
Aztán nekifogtam és megdöbbentően jó filmre leltem benne. Nem a háborús katyvasz, hanem sokkal inkább a film utolsó harminc perce miatt. Ez egy olyan film, ami váratlan fordulatokkal egyrészt újat tudott nekem mutatni, másrészt pedig az uncsi "háborús-hős-romantika" helyett egy egészen más fókuszpontra helyezte a hangsúlyt. Ez pedig egy igazán mély, de sajnos ismerős erkölcsi dilemmát tárt elém. Na ez tetszett nekem igazán. Itt jön a katarzis.
Akik izgatottan akarják végignézni a filmet anélkül, hogy valaki lelövi a poént, most hagyják abba az olvasást. Akiket érdekel, miért írok a filmről ajánlót, azoknak elmesélem, de csak röviden.
