”Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – mondja Jézus. De hogyan is szerethetnénk valakit úgy, mint önmagunkat? Főleg akkor, ha nem is ismerjük…?
Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy elég jó keresztény vagyok-e. A válaszom mindig nem, és nem azért, mert lekicsinylem magam, vagy irreális elvárásaim vannak. Egyébként azt hiszem, kereszténynek lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy az embernek irreálisnak tűnő elvárásai vannak önmagával szemben – mert ha Krisztust követed, akkor nincs könnyű dolgod.
Szeresd felebarátodat, mint magadat? Még ha leköp, akkor is…? Ha megütnek jobb felől, fordítsd oda a másik orcád is? Még ha nem volt jogos, akkor is…? Bocsáss meg még hetvenhétszer is? És ha nem érdemli meg…?
Éppen azért, mert nem érdemli meg. És éppen azért szeresd őt úgy, mint önmagadat, mert ő talán nem képes magát ennyire szeretni.
Megértem, hogy manapság miért ódivatú dolog kereszténynek lenni. A mai világ vezérelvei gúnyolódva ugrálják körül a keresztény erkölcsi normákat, bemutatnak nekik és legtöbbször még jól meg is tapossák őket. Miért helyeznél bárkit is magadnál fontosabb helyre az életedben? És ha mégis megteszed, miért egy „láthatatlan isten” az? Miért bánnál emberségesen mindenkivel, főként azokkal akik „nem érdemlik meg” azt? Miért segítenél bárkinek is, ha abból „semmi hasznod nem származik”, de főleg ha esetleg még „károd is lehet belőle”? Minek jársz templomba, minek imádkozol, ahelyett, hogy azt az időt saját magadra fordítanád…? Miért tisztelnéd a szüleidet, ha elhagytak, vagy rosszul bántak veled…? Nem tartozol felelősséggel irántuk, tisztelettel meg pláne nem, ha egyszer nem érdemlik meg! Miért nem szerzel meg mindent bármi áron…? Miért nem csajozol/pasizol szabadon, miért nem engedsz szabad folyást vágyaidnak és azok beteljesítésének, amikor mindenki más ezt teszi…?
De a világ nem veszi észre, hogy valójában ők azok, akik rabságban vannak, nem pedig azok, akik a tízparancsolat szerint élnek. A parancsolatok nem korlátok, éppen azok emelnek fel bennünket. Hallottál már olyan kifejezést, hogy a „tisztaság rabságában van”? Vagy a „könyörületesség és alázat börtönében sínylődik”? Vagy talán, hogy „őszinteségi kényszerben szenved”? Attól még senkinek nem furdalt a lelkiismerete, mert túlságosan tisztességes vagy tisztelettudó volt. Ha nem a földi kincsekre koncentrálunk, hanem mennybéliekre, akkor élhetünk át igazi és örök boldogságot és békét. Amikor szeretettel fordulunk mások felé, észre vehetjük, hogy mi is egyre több szeretetet kapunk vissza – még ha nem is mindig éppen ugyanazoktól, akiknek mi adtunk.
Ha úgy szeretjük felebarátainkat, mint önmagunkat, akkor próbáljunk meg úgy is bánni velük. Nem kell egyből a szakadt hajléktalan bácsinál kezdeni, aki piára kéreget az aluljáróban. Kezdjük a szomszédban. Vagy még jobb, kezdjük otthon. Egy veszekedés kezdetekor azt mondani a másiknak, hogy szeretlek. Tudatosítani magunkban, hogy úgy kell szeretnünk őt, és mindenki mást, mint önmagunkat. Ha ezt elsajátítjuk, akkor talán a büdös hajléktalan bácsi sem lesz „érdemtelen” a százasra, ami a zsebünkben van. Ha pedig arra gondolunk, hogy úgyis csak piára költené, a válasz az, hogy az már nem a mi dolgunk. Amit mi tenni tudunk az az, hogy adunk neki és imádkozunk, hogy Isten áldja meg a felhasználását és a felhasználóját.
”Bizony mondom néktek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” Máté 25,40
