Sokat gondolkoztam ezen a cikken, és arra jutottam, hogy már a kérdés is elég „béna”. Maga a cikk tartalmaz néhány nagyon jó gondolatot, például “mindenkinek kellenek kapaszkodók” és “szerintem mindenkiben benne van a vágy valami spiritualitásra”.
Én ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy mindenki szomjas, csak van, aki a legelső forrásból kóstol és nem keres tovább, hiába nem csillapítja igazán a szomját a forrás, talál más pótcselekvést vagy pótszert.
Hogy keressünk-e tovább, és hogy meglátjuk-e az Isten igazi arcát, az nem feltétlenül csak rajtunk múlik, hanem a környezetünkön is, milyen benyomások értek bennünket életünkben, találkoztunk-e olyan emberekkel, akik hitelesen közvetítették nekünk a tanítást, példát mutattak-e és bátorítottak-e.
Vallássérült.
Az egyházat, mint a vallás intézményét, közösséget is csak emberek alkotják és sokszor kaphatunk tőlük is sebeket. Azt nagyobb bajnak tartom, hogy ezeket a sebeket sokszor a szőnyeg alá söpörjük és nem akarunk róla tudomást venni. Szerintem ez az egyik oka annak, hogy a fiatalok elhagyják az Egyházat. A fiatalok keresik önmagukat, felnőtté válva és kilépve a gyermekkorból, találkoznak olyan dolgokkal, amelyek megdöbbentik őket, képmutatónak tartják, és megkérdőjelezik a közösség létének, a vallásnak, ne adj’ Isten, a hitnek az értelmét. És ha kérdéseikre nem kapnak érdemi választ, ha nincs változás, akkor nem vállalnak közösséget az egyházzal. Mint ahogy a fent említett cikk is példa erre.
Kedves Olvasó!
Most a Te segítségedet szeretnénk kérni!
Miért hiszel, vagy miért nem hiszel Istenben? Hogyan éled meg a vallásosságodat? Szerinted miért van/nincs szüksége a fiataloknak Istenre?
Ha van valami gondolatod a fentiekkel kapcsolatban, üzenj nekünk itt név nélkül!