Virágvasárnappal megkezdődött a nagyhét. Azóta azon töprengek, hogy vajon, hogyan tudok mélyebbere menni a nagyheti eseményekbe? Hogyan lehet méginkább megélni a szentháromnap liturgiáját.
Egy dolog napok óta motoszkál bennem. Arra a kérdésre kell választ adnom, hogy ki vagyok én? Kivé akarok lenni ebben a nagyhétben? Akkor tudok belépni igazán a szentháromnapba, ha tudok igazi választ adni a kérdésemre!
Nagycsütörtök
Két dolgot ünneplünk e napon: a papságot, és az Eucharisztiát. Két elválaszthatatlan titka katolikus hitünknek. A papság. Azok a férfiak, akik hívást kaptak az Úrtól, hogy Jézus Krisztussal egyre szorosabban összeforrnak, és önmagukról lemondva egészen hasonlóvá válnak hozzá. Végzik a liturgikus cselekményeket, ebből kiemelkedik az Eucharisztia ünneplése. Egyik nincs meg a másik nélkül, nincs Eucharisztia papság nélkül, és nincs igazi pap a legszentebb áldozat bemutatása nélkül. Jézus az utolsó vacsorán megmutatta, meddig kell elmenni egymás szolgálatában: lehajolni, és megmosni a másik lábát. Ha kell a rabszolgai munkát is megtenni, de megmaradni a méltóságunkban, mert csak így szolgálhatom igazán a másikat. Tudok-e nagycsütörtökön kenyérré válni, amit Jézus a kezébe vesz, amit megtör, és szétoszt? Kenyérré, ami hálaadássá (eucharisztiává) válik a kezében? Merem-e követni egész szívvel őt, és akár a legalantasabb feladatokban is szolgálni őt, és társaimat?
Nagypéntek
A liturgia elvezet bennünket az Úr szenvedő szolgájának szemléléséhez. Aki nem volt sem szép, sem ékes, hogy az emberek néznék. És mi már nem is nézzük, hanem szemléljük. Szemléljük azt, aki megy, megállíthatatlanul, teszi egyik lépést a másik után, mert tudja a mi betegségeinket viseli, a mi fájdalmaink nehezednek rá. És mi szemléljük, mert tudjuk, hogy az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Amikor rá tekintünk nem a sebzett, elesett, megtört embert látjuk, hanem azt, akinek a sebei a mi gyógyulásunk forrása. Sokak vétkeit hordozta, és közben a bűnösökért imádkozott, őt követve imádkozik az Egyház hosszasan a nagy szándékaiért, mert tudja, hogy a közbenjárás elengedhetetlen az egyházért, a világért, az emberiségért. Kötelességünk hordozni az egész világot a közbenjáró imánkban. Tudom-e úgy szemlélni Jézus keresztáldozatát, mint a gyógyulásom forrását? Tudok-e a gyógyulás forrásává válni mások számára? Tudom-e imámban hordozni az egész világot, követve Isteni mesteremet?
Nagyszombat
Az év legcsendesebb napja. Nincs liturgia, nincs ünnep, csak csend és várakozás. Mintha nem történne semmi, mégis a legnagyobb dolog zajlik a mélyben: Jézus alászáll a poklokra, és megtöri a halál uralmát. Sokszor életünk sorsfordító eseményei ebben a csendben, ebben a várakozásban, a semminek tűnő dolgokban zajlanak. Tudok-e “lélegzetvisszafolytva” várni, ahogy várták az asszonyok a húsvét hajnalát, hogy mehessenek Jézus sírjához. Hiszem-e, hogy Isten akkor is “dolgozik”, amikor én abból semmit nem érzékelek?
Feltámadás
Fény, és sötétség. János evangéliumának bevezetője a világosságról beszél, aki, a világba jött, akit nem fogadtak be. Ez a világosság jelenik meg a húsvét éjszakai virrasztásban, ez a világosság veszi fel a harcot a sötétséggel. Krisztus a mi világosságunk, aki fokozatosan töri meg a sötétség uralmát, bennünk és a világban. Ennek a fényességnek növekedésére figyelünk. Szemléljük, ahogy a világ teremtésétől kezdve, a kivonuláson át, a próféták ígéretein keresztül, hogyan sejlett fel ez a fényesség a világban. Hogyan lett valósággá emberek életében. Rácsodálkozunk, hogy ez a fényesség minden nyomorúságunk ellenére is beragyogja a szívünket a keresztség által. Ünnepeljük, hogy ez a világosság ránk ragyog a Feltámadt Krisztus sírjából, és eltölti a szívünket örömmel. Olyannyira, hogy ezt az örmet nem is tudjuk megtartani magunknak, hanem kivisszük a templom falai közül. Néha rajtunk is úrrá lesz a sötétség, a szürkeség. Bennünk is úrrá akar lenni a fáradtság a csüggedtség. De Jézus Felátámaádásnak ereje, soha nem gyengül, a világosság, ami a világba jött ma is keresi a szíveket, ma eláraszt bennünket, és erővel, örömmel ajándékoz meg mindannyiunkat. Soha el nem múló, ki nem oltható örömet: Krisztus Feltámadt! Akarom-e beengedni ezt az örömet a szívembe? Akarom-e, hogy ez a fény beragyogja annyira az életemet, hogy ez másoknak is nyilvánvalóvá legyen?
És, hogy ki szeretnék lenni ebben a nagyhétben?
Szeretnék az lenni, aki szétosztja az eucharisztia kenyerét, miközben önmagam is bátran szétosztom.
Szeretnék meggyógyulni sebeimből, és Jézus keresztáldozatának erejéből a gyógyulás eszközévé szeretnék lenni mások számára.
Szeretnék minden körülmények között Istenre hagyatkozni, és a csendben is felfedezni az Ő munkáját bennem.
Szeretném, ha a világosság győzne bennem, nem csak Húsvétkor, hanem életem minden napján!
Vinni akarom az örömhírt mindenkinek, akivel csak találkozom: Krisztus Feltámadt! Valóban Feltámadt!
A szerző a kecskeméti Szentcsalád Plébánia plébánosa