Morzsák az asztalodról… Mk 7, 24-30
Minden embernek van olyan adottsága, képessége, amely megkülönbözteti őt a többi embertől. Egyedi teremtett lények vagyunk, különböző képességekkel és lehetőségekkel. Ezeket a talentumokat Isten ajándékként bízta ránk, hogy általuk fejlődni tudjunk.
Persze sok érvet fel tudok sorakoztatni amellett, hogy jelen pillanatban miért nem tudok élni a lehetőségeimmel. Érvelhetek azzal, hogy nincs rá időm, de azzal is, hogy a másik sokkal többet tudna tenni, így én inkább a passzivitást választom. Hárításban, ilyen típusú magyarázkodásban egész ügyes tudok lenni. De vajon Isten, aki túllát a felszínen és egészen a szívünk mélyéig lát, vajon elfogadja-e ezeket az érveket?
Jézus egyértelműen rámutat arra, hogy bár úgy tűnik, hogy a képességeink egymáshoz képest eltérő súlyúak lehetnek, mindenki fontos feladatot kap Istentől. Dolgoznunk kell azon, hogy felismerjük magunkban a lehetőséget, hogy milyen talentumokat kaptunk.
De ha tovább megyünk, akkor azt is érezhetjük, hogy ezek az ajándékok köteleznek bennünket arra, hogy használjuk őket, ne csak a saját javunkra, hanem mások javára is. Ha van valami, amiben én jobb vagyok és ennek tudatában is vagyok, akkor ez nem fölényeskedésre vagy önfényzésre hív meg (akár egy, kettő vagy öt talentumot kaptam), sokkal inkább alázatra és szolgálatra. A jutalom pedig nem marad el, legalább is, amit Istentől kapunk biztosan nem.
A zene mindig is közel állt hozzám és elég sokáig azt gondoltam, hogy ezt én működtetem. De később rájöttem, hogy ezt a képességet ajándékként kaptam. Használhatom arra, hogy önmagam állítsam a középpontba és önmagamat éltessem általa. De a zene lehet szolgálat is, ahol nem én vagyok a középpontban, hanem az, akitől ezt a talentumot kaptam.