Gondolatok a bibliáról – 3. rész
A prológust olvasva odáig jutottunk, hogy az első 13 vers két pólus felől egymás felé közeledő nyitány-szál, mely „az Ige testté lett” tézis felvezetését szolgálja. Egyrészt a kozmikus kezdet, másrészt az emberi közösség horizontján. Amikor a két szál, a két terv összeért, az Ige test lett. A mondat, talán lehet mondani, hogy (alá)szállóige, több jelentéshorizonton közöl teológiai axiómát.
A szöveg keletkezésének miliője, hogy Jézus halála után kb. 50 évvel kisázsiai közösségekben felmerült a gondolat, hogy Jézus nem volt valóságos ember, hanem „csak” Isten volt.
Nem szenvedett, nem volt egy közülünk, hanem eszményi lény, idea volt. Látszattest, húsmaszk, imitáció volt, de nem ember. Az evangélium szerzője fejezetről fejezetre harcol ez ellen: Jézus lagziba megy, a templomban verekszik az árusokkal, szomjasan a kútnál ülve házasságtörő asszonnyal társalog, majd védelmére kel a “kóser zsidókkal” szemben, és így tovább. De ezzel párhuzamosan olyan kijelentésekkel sokkolja a farizeusokat, hogy „mielőtt Ábrahám lett, én vagyok”, ráadásul halottat támaszt fel, bűnt oldoz fel, kenyeret szaporít városnyi sokaság számára, sétál a viharos tengeren, és még lehetne folytatni a sort. A két szálat párhuzamosan erőlteti, hogy a feszültséget fenntartsa, és éreztesse, hogy amiben hisz, az egyszerre banális és misztikus, de semmiképpen sem hétköznapi. Másrészt az előző részben írtam arról, hogy a „testté levéssel” a „minden általa lett” tételmondatot is kicsit opponálja, ellentételezi. János evangéliuma Jézus embersége és Istensége közti feszültséget élezi egészen a kivégzéséig.
Kérdés, hogy Ő maga hogyan lett? Kezdetben volt, majd test lett. Itt a szó által teremtés határait feszegeti. Isten az Ige által teremt. Ez azt jelenti tehát, hogy, amit mond, az lesz? A szó, az Ige, a teremtő aktus azonban mintha eközben kicsúszna a mikroszkóp alól. Pedig nem. Az Ige, mint közvetítő valóság, alaposan be van mutatva. Isten felé van, ő maga is Isten, és meg is testesül. Az a mivolta, hogy megtestesít, saját benső irányultságát követi, hiszen ő az, aki a kárpiton túlról a puszta létbe rántja, tolja, irányítja, parancsolja a dolgokat, banális módon ő maga bejárja az utat, amelyre a teremtményeit küldi. A jó pásztor nem drónkameráról nézi, ahogy juhait széttépik.
Ebben masszívan különbözik a kor isteneitől, a kulturális elvárásoktól. Isten köztünk sátorozott. A szóválasztás és a párhuzam triviális. JHVH (az ószövetségi Teremtő) is sátorban lakott népe körében. A sátorozás ideiglenes, addig tart, míg a szentély fel nem épül, míg a királyság nem stabilizálódik. Az Ige sátorozása az elkövetkező mennyek országának hasonló előzménye. Láttuk dicsőségét. Szintén a sátorban, majd a szentélyben lakó JHVH-ra utal, akihez ha valaki bement, láthatta dicsőségét a kerubok szárnyai között. Őt magát azonban nem látták, „csak” a dicsőségét.
A kegyelem és az igazság sem sima sallang. A kegyelem az, ami nem illet meg, ami nem igazságos, hanem jóindulatú, kivételező attitüd (mi igazságos? ami megillet). Ugye, hogy ez éppoly paradox, mint mindaz, amit fentebb mondtam róla? Érdemes megfigyelni, hogy nem az Ige van ezzel telve, hanem csak a dicsősége az, ami látható belőle. „Többet láthattunk belőle, mint amit megérdemelnénk.” Talán így hangzana ez a mondat, ha mai magyarok írták volna. Istent soha senki... Az Ige azért lett test, hogy ne csak a dicsőségét láthassuk, hanem őt magát is. „Aki Arcomat látja, meghal”, mondja a Kivonulás könyvében JHVH Mózesnek. Az Igét látjuk, és mire teljesen feltárja magát, meghal. Ugye világos, mennyivel van ez túl az elvárhatón?
„Az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” Ez eddigre már érthető, de visszautalnék még a világosságra. Ő a világosság. Amit kapunk, az olyan, mint mikor az arcunkba vakuznak. Sokszor, durván. A világosság teljessége. A próféták, akik JHVH dicsőségéről beszámolnak, mind erről a drasztikus fényjelenségről beszélnek. Mózes és a törvény ebben a fényben csak tétova árnyék. A szavak sorrendje viszont még tartogat valamit. A kegyelem van elöl. A kegyelem sem jár. De a sorrend azt sugallja, hogy az Ige igazsága még ezt is felülmúlja. Elég kézenfekvő, és sokáig úgy is volt, hogy Mózes törvénye az igazság mércéje. Szoktuk mondani, hogy az ember rettentő tempóban, az élővilágban példátlan sebességgel fejlődik. Én ezt nem vitatom. Itt viszont az látszik, ahogyan Isten fejlődik. A teljessége fejlődik. Aki ezt plasztikusan le tudja vezetni, nyugodtan megírhatja a következő részt helyettem.
De a prológus ilyen Istenképet állít elénk, ebben az Istenben és Igében hisz, Jézus Krisztus a paralel vaku, én látom őt, és általa Istent. A másik irányból pedig, kifejezi, hogy Isten milyennek lát majd minket az általa rólunk készített fotón, hogy nem tudjuk annyira fényezni magunkat, mint amennyire a Világosság ezt megteszi.
Ezzel a János evangélium prológusának végéhez érkeztünk. Az első rész itt, a második rész itt olvasható! A következő részben új témával folytatjuk a rovatot!