Gondolatok a Bibliáról - Illés a Hóreben (1Kir 19, 1-18)
Paradoxon-oximoron is ez egyeben. Jézus hitének feltárása egészen biztosan titokzatos régiókba vezet minket. Hiszen Jézus maga is Isten, így nyilván hisz magában, de másként, mint mi. Emberként pedig méginkább nehéz a felvetés, hiszen eleve adott tudással rendelkezünk Istenről, mi több, saját istenségéről. Amit az ő hitének milyenségéről elmondhatunk, ránk nézve aligha releváns - isteni mivoltunk hiányában.
Jézus önképe, messiási identitása egyrészt pre-egzisztens, azaz születése, sőt fogantatása előttről származó biztos tudással rendelkezik a világról, a teremtést megelőző állapotokat is ideértve. Másfelől, emberi mivoltában az erre ráébredése fokozatos volt, nem villámcsapás-szerűen történt. Ebben a ráébredésben Jézus számára meghatározóak voltak azok az ószövetségi szövegek, ahol JHVH (az ószövetségi Teremtő) ószövetségi kiválasztottairól, a prófétákról, királyokról hallott. Az evangéliumok szerzői is vesznek át elemeket az Illés-hagyományból, amikor Jézus prófétai tevékenységét akarják ábrázolni.
Ha a most szóban forgó szakaszt olvassuk (1Kir 19,1-18), több ilyen mozzanatot is ki lehet emelni.
Illés a király bosszúja elől a pusztába menekül. Mózes a fáraó bosszúja elől menekül. Jézus Heródes elől Egyiptomba, majd nyilvános működése során a Jordánon túlra menekül. Ez még nem messiási jegy, a civilizált régiók elhagyása reális megoldás volt akkoriban egy halálra keresett ember részéről. Amit a bokor alatt Illés mond: "Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél" szó szerint nem hangzik el sehol. Azonban nagyon hasonlít ahhoz a leíráshoz, ami Jézus az utolsó vacsora után az Olajfák hegyén átélt gyötrődéséről szól, amikor Jézust - teljes pályafutása alatt egyetlenegyszer - meginogni láthatjuk. Ez a megingás illési motívumokkal van ábrázolva, Lukács evangélista (Lk 22,43) megemlíti az őt megerősítő angyal érkezését is. Az elalvás abban a jelenetben szintén illési párhuzam, Jézus tanítványai elalszanak ebben a kritikus órában - a színeváltozáskor is elalszanak, mikor Jézus Illéssel (és Mózessel) találkozik - és pont a rá váró szenvedésről beszélnek (vö Lk 9, 30-32). Utána Illés 40 napig vándorol a pusztában - Jézus pusztai megkísértése során is megjelenik Illés itt leírt történetének számos motívuma (vö Mt 4,1-11).
Tovább megyek. Illés azon kirívóan kevés ószövetségi próféta egyike, akit tanítványi kör kísér működése során. Ha kicsit sarkítjuk, Illés celebritásának kései következménye, hogy Jézus apostolokat toboroz és maradandó közösséget alapít rájuk - az evilági Egyház ennek a párhuzamnak akár a puszta létét is köszönheti. Ez nem kevés.
Az evangéliumok Jézus teljesítőképességének minden határélményeit úgy írják le, hogy kifejező eszközeikben az Ószövetség talán legnagyobb extatikus (elragadtatott) karizmájú prófétájának kritikus pillanatait citálják (idézik). Ha rájuk ilyen hatással volt Illés alakja, miért ne lehetett volna Jézusra hasonló hatással Illés hagyatéka?
Ritkán magyarázzák a szakasz második felét meghatározó "sokat buzgólkodom" / "emészt a buzgóság" szófordulatot. Megjegyzem, Jézus a templomi árusok elleni erőszakos fellépését ennek a mondatnak az idézésével indítja (vö. Jn 2,17). Mi ez a buzgóság, ami Jézust a templomi viselkedési normák - és néhány galambárus standjának - totális felrúgására ösztönzi? A buzgóság egy elvárt reakció. JHVH várja el ezt a reakciót, amikor csodás tetteivel, elképesztő hatalmával fellép védence érdekében. A buzgóság nem passzív hódolat. A buzgóság érzelmileg túlfűtött állapot, amikor kilépünk a konfortzónánkból, és Isten ajándékával átitatódva valami újat, váratlant, nagyszabásút teszünk. A buzgóság ábrázolása az Ószövetségben gyakran jár együtt az emberi szemlélők értetlenségével, magában hordozza a környezet megbotránkozását is. Dávid egy gyolcs efódban (kb. ágyékkötőben) teljes erejével, ugrálva táncol az Úr Ládája előtt, mikor bevonul Jeruzsálembe (2Sám 6,14-23), noha ő Izrael királya. Saul lánya, Mikal megbotránkozik a naturális hatású jeleneten, Dávidot félkegyelműnek minősíti. Dávid válasza jelzi, hogy mértéktelen gesztusa Istennek szólt, akihez képest nem lehetett tekintettel saját alattvalóira. Illés hasonlóan kevéssé bánt diplomatikusan az előző fejezet végén kivégzett 450 tagú Baál-klientúrával. Jézus templomi jelenete is erről szól: a buzgóság állapotában nincs méricskélés, csak az Atya tetszését keresi-követi.
Amikor a tanítványi köréből Pétert kiválasztja, a Péterben túltengő buzgóságot, lánglelkűséget, kirobbanó szeretetet - extatikus hajlamot - ragadja meg. Megkockáztatom, ebben a választásában Jézus a maga isteni módján voksol Illés attitűdje mellett, mintegy örökségül hagyja saját közösségére ennek a habitusnak a méltatását. Egyszerűbben szólva, Jézus deklaráltan kedveli a felfokozott rajongást, a tűzön-vízen át való elköteleződést. Jobban szereti, mint a kimért, spekuláns híveket, akik rajongásukat mindig későbbre tartalékolják.
És végül: a vad természeti jelenségek után a szelíd hang. Jézus ezt az élményt is tanítja: a hit legjavát a belső szobában, a titkos rejtekben javasolja megélni. Jézus párhuzamosan végzi a színpadias csodákat, kenyérszaporítást, tengeren járást, feltámasztást; és a félreeső helyeken titokban való imádkozást. Itt most nem a természeti jelenségeket taglalnám, hanem azt, hogy a szakasz elején Illéstől "az Úr Igéje" kérdez, majd nem sokkal később a "halk és szelíd hang". Ugyanazt kérdezi, és Illés ugyanazt válaszolja. Az „Úr Igéje” Isten objektív, transzcendens mivoltának megragadása. A „szelíd hang” pedig Isten személyes, bensőséges, exkluzív, kizárólagos voltának képi kifejeződése. Illés nem képmutató, amit elsőre mond, az van a szíve mélyén is. A buzgóság megbízható. Amit extázisban teszünk, azt meghamisítani lehetetlen. Ahogy a benső, titkos rejtekünkben megnyilatkozó alapvető énünk is meghamisíthatatlan. Ez a jelenet az Ószövetség képi nyelvén a lelkiismeret és az ember benső mélységeinek ábrázolását szolgálja. Amikor napjainkban a "hallgass a szívedre" fordulatot mondjuk és halljuk, az egyszerre utal a halk és szelíd hangra, illetve az extatikus buzgóságra. Az emberben ez a kettő ugyanaz. Az ember úgy és arra van teremtve, hogy Isten lenyűgözhesse - és az ember semmi másra nem vágyik jobban, mint, hogy Isten lenyűgözze nagyságával. Illés mély vágya, hogy nagy tetteket hajthasson végre JHVH nevében. Isten pedig elküldi, hogy rombolja le a hitehagyó dinasztiát és élessze újjá az igaz hitű Izraelt. Jézusban ugyanez a szándék körvonalazódott saját messiási identitásának központi gondolataként. Lerombolni a hamisat és felépíteni Isten új országát, ahol lélekben és igazságban imádják Istent. Ezért tekint példaképként Illésre, és ezért hagyja ránk Pétert, tanítványi köre legillésibb karakterét.