Gondolatok a Bibliáról - a megtestesülés proféciája
A megtestesülés ünnepére készültünk tulajdonképpen a legelső blogbejegyzéstől kezdve. Konkrétabban Jézus Messiásképének főbb jellegzetességeit futottuk végig az elmúlt 4 alkalommal. Most nézzünk 2 konkrét szöveget, amelyek ennek a várakozásnak igen erőteljes stimulálószövegei voltak (Iz 7,10-16 és Iz 8,23-9,6).
Izajás könyvének két próféciája kifejezetten az eljövendő Messiás várására buzdít és készít fel. Ha azt mondjuk, Jézus korában nem pont olyan Messiást vártak, mint amilyen Jézus végülis volt, akkor reális azt kérdeni, hogy akkor milyet vártak?
A fenti két szöveget olvasva lehet az a véleményünk, hogy elég alaposan felkészíti az olvasót Jézusra. De az is, hogy végülis nem csoda, hogy nem felelt meg az olvasók elvárásainak. Ahogy a korábbi cikkekben többször utaltam rá, Istenben, az üdvtörténet vezetésében, alakulásában szerintem tetten érhető egy belső fejlődés. Ez abból látszik, hogy az üdvtörténet egyes mozzanatain Isten egyszerűen túllép. Nem törli ki, de nem is tér vissza hozzá. Az összkép ezekkel teljes, de visszatekintve elvarratlan szálakra bukkanhatunk. Ennek okaira térek ki először. Azonban a szakasz szövegében két jelentősebb fordítási probléma is van. Ki kell térnem ezekre, mielőtt a szövegben elmélyedünk.
Szűz... Ezt sajnos el kell engedni. Szövegünk nem a szűz (betulah) szót használja, hanem a fiatal nőkre általánosan utaló másik kifejezést (almah). Amikor ezt görögre fordították, majd latinra, akkor került be a szinonima választáskor Isten szűz anyjára tekintettel a ma elterjedt értelem, a szöveg keletkezése után majdnem 1100 évvel. A nő, akire az eredeti szöveg vonatkozik, a szavak elhangzásakor már várandós. Nem majd fogan, főleg nem természetfeletti módon. Már hordozza gyermekét.
Tej és méz... Bizonyos fordítások a tejjel és mézzel folyó Kánaánra hajazó szókapcsolattá torzítják ezt, de ez olyan tej, ami épp nem romlott még meg (kb. aludttej), ami a rituális tisztasági tabukat követő ószövetségi kultúrában a fogyaszthatóság határán van. A méz ugyanezen kritérium miatt került ide: a méhek nem ehetők, sem élve, sem tetemként nem szabad megérinteni, sőt, rituális értelemben tisztátalanná (fogyasztásra alkalmatlanná) teszik mindazt, amihez bármelyik apró elhullott testrészük hozzáér. A méz fogyasztását a Leviták könyve külön nem tiltja, ám a tisztaságának megítélése éppoly dilemma, mint az aludttej esetében.
Visszatérve az elvarratlan szálakhoz és a messiási próféciákhoz. A próféciák célja, hogy felkészítsenek minket a Messiással való találkozásra. Ha Isten közöl valamit egy prófétán keresztül az eljövendő Üdvözítőről (olyan valamit, amit emberi belátás alapján nem reális, még feltételezni sem), azt azért teszi, mert azt akarja, hogy az Üdvözítőt ezáltal zökkenőmentesebben, valamint kimerítőbb módon tudjuk felismerni és befogadni. Amikor Isten az emberi befogadóképesség szintjére leegyszerűsítve feltár valamit magáról, azt azért teszi, mert enélkül hozzávetőleges elképzelésünk sem lehetne Róla. A kinyilatkoztatás, emberi korlátaink miatt mindig csak analógiás szinten marad, mert amit befogadunk, az nem maga Isten, hanem "csak" az ő önközlése.
Térjünk rá a prófécia kulcsfontosságú mozzanataira:
Ha a próféta azt mondja: "Kérj jelet!" - azt két okból mondja. Egyrészt világos számára, hogy Isten terve számunkra homályos.
Másrészt azért mondja, mert Isten erre indítja. Isten nem akarja, hogy a tervei számunkra felfoghatatlanok, követhetetlenek legyenek. Amikor azt mondjuk: "Nem tudom, Isten mit akar ebből kihozni" - akkor tagadjuk Isten hozzánk való személyes jóindulatát, kötődését. Izajás közvetíti Isten panaszát: ez fárasztja Istent. Ebben a csapdában nyúl Isten a prófétához, aki így szól: kérj jelet, olyat, ami a bizonytalanságodat eloszlatja. Ha ezt az ajánlatot elutasítjuk, Isten már nem alkalmazkodik tovább hozzánk, hanem viszi tovább saját tervét. Elvarratlan szál maradunk a terv szövedékében, bár nem leszünk kitépve belőle. Üdv-tervének teherbírásába vetett bizalommal teszi ezt. De azért ezek krízishelyzetek - nem csak számunkra, hanem neki is.
"Elhagyatottá válik a föld, melyeknek két királyától rettegsz." Elég nagyvonalúnak tűnik: eltörlök két birodalmat, a kedvedért, stresszoldó célzattal. Felmerülhet, hogy esélyegyenlőségre, mint emberi jogra szoktunk hivatkozni. Ébredjünk fel, ilyen nincs, nem volt, Isten előtt sem egyenlő senki senkivel. Van, aki Messiásnak születik, van, aki prófétának és van, aki koldusnak egy pusztulásra váró birodalomban. Van király, van pásztor, van nő és férfi, stb. Egyenlőség kizárólag üdvtörténeti relációban van - mindenki része a szövedéknek. Vannak erős tartószálak, és van, amit a többi tart. Miért kellene ezeket a szálakat egyenlőknek mondanunk?
Eltudja választani a jót a rossztól... Mivel táplálkozási tabukat érintő dilemmákban (ld. aludttej és méz) napi szinten kell döntést hoznia, a gyermek hamar önállóvá válik. Akinek ezt magától kell gyerekkorában eldöntenie, arról azt lehet mondani, hogy egyrészt nem él kiemelkedő jólétben, másrészt, hogy nem kap teljes értékű nevelést. Jézust illetően ez az analógia helytálló. Jézus tanulatlanul, hallomásból emlékezik meglepően sok ószövetségi szakaszra, tanítása ellentétben áll kora teológusainak közös nézőpontjával, hallgatói, ellenfelei gyakran kérdezik: "Ugyan honnan vette mindezt?" Amikor Csodálatos Tanácsosnak mondja a következő szakasz, épp ez a csodálkozás alapozza meg a messiási felségcímet.
A jel... A jel nem a gyermek, hanem a gyermek sorsa. Analóg a születendő gyermek sorsa - egyrészt az eljövendő Messiáséval - másrészt a közeli jövőben élők sorsközösségével. A szöveg jelzi, hogy a Messiás vállalni fogja a sorsközösséget a néppel, melyhez érkezik (ezt éppoly kevesen gondolták Izajás korában, mint Jézus korában). Pontosan ezen a gondolatnál folytatódik a 8,23, noha a két szöveg között csak gondolati kapcsolat van. Az elnyomás és a sötétség nem maradandó. A közvetlen fenyegetettség helyett jön majd a szabadulás eufóriája.
Te... A Messiásról tegeződve beszélni bombasztikus retorikai elem! Főleg úgy, hogy még meg sem született! Megdöbbentő számomra a próféta stabilitása, akit nem bénít, nem vakít el sem a kor, sem a miliő, amiben él, sem a távlat, ami elválasztja a beteljesüléstől. Izajás nem a megoldást, nem az odáig vezető utat látja, hanem a győzelmet, a beteljesülést, a végkifejletet - ami túl van a fordulóponton. Nem megoldást gyárt a problémákra, nem tolja fel a napot az égre a sötétben, hanem kitart a reményben, hogy a világosság eljön. Olyan triviális számára ez, mint hogy a nap fel fog kelni. Isten kezében van a terv, és a terv célja egyértelműen valami nagyszerű. Ha tegeződve szól a még meg sem született Messiáshoz, talán gondolhatjuk, hogy a végkifejlet sem homályos előtte.
Felsorolja a messiási felségcímeket, melyek közül Jézus egyet sem követel magának. Pedig ezen címek hordozóját várták - várják... Nem ragaszkodott a hódolathoz, a címekhez, mint valami zsákmányhoz. Amikor műve nagyságát történeti távlatból szemléjük, liturgikus keretek között utólag megtiszteljük ezekkel a címekkel. Itt megint megzavar minket a próféta látásmódja, aki együtt látja a gyermeket, és a beteljesülést, mert a terv célját nem téveszti szem elől. Jézus csodálatos, erős, örökkévaló, fejedelem. És gyermek az anyaméhben, vagy a jászolban. Jézus egyszerre hordozza a teremtés és a történelem lezajlott mozzanatait, és az eljövendő beteljesülést... Jézus küldetése elvégzése előtt nem vállalta magára ezeket a címeket. Ezeket benne csak a prófétai látás és az utókor fedezi fel. A karácsonyi gyermek önmagában nem jel. A gyermek sorsa a jel, ami analóg módon megmutatja azt, ami emberi módon megtippelhetetlen, elképzelhetetlen, felfoghatatlan. Ez az analógia sűrűsödik misztériummá Jézusban, aki a megtestesült kinyilatkoztatás. Jézus egyrészt egzakt, konkrét személy, másrészt tetten érhető benne a végtelen. Ez a végtelen azonban általa sem vált számunkra teljesen befogadhatóvá, ez a saját korlátainkon múlik.
Az analógia immanens bázisa az, hogy a gyermek közösséget vállal népe sorsával, hogy magától képes a jó és rossz közül a jót választani, hogy ez a képessége hatalommal ruházza fel. A hatalom az analógia kulcspontja. A gyermek hatalma túlmutat a teremtményi kereteken. A hatalma láttán az analógia transzcendens túloldalán Istent sejtük meg, aki szintén közösséget vállal, szintén a jót választja, szintén a hatalom teljességét birtokolja. Ezért bízhatunk abban, hogy a terve sikeres lesz.