Minap fiatal középiskolásokkal beszélgettem. A Faces of Love című filmünk kapcsán tartottunk lelkigyakorlatot többek között egy vidéki katolikus iskolában.
A film megtekintése után azt a kérdést tettem fel a diákoknak, hogy milyen gondolatokat, érzéseket indított meg bennünk a történet. Sokan elmondták, hogy megrázta őket amit láttak. Többen arról számoltak be, hogy komolyan elgondolkodtak azon, hogy nekik itthon milyen jó és szép életük van, hogy felértékelődött bennünk a saját életük jellege, minősége.
Egy srác a válaszok sorában kérdésemre azt felelte, hogy márpedig ő nagyon nem érti, miért kell ezt a szörnyű történetet pont karácsonykor, pont egy karácsonyi lelkigyakorlat keretén belül megnézni. Most mikor a karácsony örömteli hangulatára készülünk, miért kell ilyen drámai és szomorú történeteket nézni? Őszinte leszek megütötte a fülemet a "karácsonyi hangulat" szó és érdeklődéssel kérdeztem tovább.
- Köszönöm, értem. Akkor szerintetek milyen a karácsony hangulata? Vagy egyáltalán, miért hangulat a karácsony számotokra?
Különböző válaszokat kaptam annak kifejtésére, hogy márpedig szerintük a karácsony egy vidám, örömteli ünnep, mely a szeretet ünnepe és pozitív tartalommal bír. Egyre jobban izgatott, hogy mit látnak a karácsonyban és a szeretetben. Érdekelt, hogy vajon miért gondolják felvilágosult keresztény országunkban, hogy a szeretet egyfajta "pozitív hangulatként" definiálható valami...?
A határozott válasz az alábbiak szerint hangozott az osztály több tagjától. A karácsony a szeretet hangulata. A szeretet hangulat jó és pozitív. Ezért a karácsony jó hangulatú kell, hogy legyen és kész. Amúgy meg mindenki foglalkozzon a saját bajával, minek nekünk egy távoli ország drámai történeteivel foglalkoznunk itthon?
Nem mondom, az érdeklődés bennem a maximumon járt. Ugyanis némi csúsztatást éreztem a fenti válaszok logikájában. Aztán jött még egy válasz, mely az alábbiak szerint foglalható össze: Nem értem, miért kell mások - távoli emberek és országok - szenvedésére tekintenünk? Mire jó ez nekünk, hogyan kapcsolódik ez hozzánk? A mi európai kultúránk érték, melyre joggal lehetünk büszkék. Mi itt megdolgoztunk ezért a kultúráért, társadalmi berendezkedésért, és nem veheti el tőlünk ezt senki. Miért kellene más dolgával foglalkoznunk? Elég, ha mindenki a maga dolgával van elfoglalva.
Na itt már vegyes érzések kezdtek forgolódni bennem.
Azon töprengtem a beszélgetés közben, hogy a fiatalok velem megosztott véleményét valahol igaznak éreztem, de mélyben rejlő tartalma mégis megdöbbentett. Azért rázott meg, mert veszélyes rész igazságnak tartottam azt, ahogyan a világra tekintenek. Ugyanis azt gondolom, hogy cselekvő valódi tettek nélkül azt a kultúrát, melyre oly büszkék vagyunk, egy pillanat alatt el fogjuk veszíteni ... manapság...
Cselekvő akarat nélkül végső soron, csak idő kérdése és nem lesz a miénk sem a saját kultúránk, sem a saját hitünk. Félelmetes volt számomra, hogy a film, mely annyi alázatot és önreflexiót követelő emberi szenvedést és sorsot mutatott be, még sem ért el bizonyos személyek lelkéig, hogy rávilágítson arra, hogy mindenek előtt reflektálnunk kell önmagunkra, önvizsgálatot kell tartanunk és ezer hibánkkal szembe kell néznünk, mielőtt büszkén a mellünket verjük európai kultúránkra.
Azért döbbentett meg a fiatalok által kimondott féligazság, mert azt hiszem Európa nem az iszlám hittel, vagy bizonyos politikai szereplőkkel áll első sorban harcban, hanem sokkal inkább saját magával. A saját maga gyökértelenségével és flegmaságával. A saját maga életstílusával, mely egy hamis világ torz képének csecsén neveli ma is gyermekeit. Azt érzem Európa azokkal az erőkkel áll harcban, melyek el akarják veszíteni hitbéli valamint társadalmi gyökereit és értékeit. Eközben pedig az európai ember nem nagyon van rászorulva, hogy reálisan kitekintsen önmagából, hogy lássa mi is történik a világban körülötte. A szolidaritást, az együttérzést, a családot és az egy Istent levágjuk magunkról és közben veszünk egy új iPhone-t. Valahogy ezek a mindennapok.
Nem az a baj, hogy büszkén kiállunk eredeti európai értékeink mellett, sőt ez szinte kötelességünk. Sokkal inkább aggasztó, hogy félünk saját hibáink feltárásától, és ezzel együtt közönnyel tekintünk mások nyomorára.
Következő kérdésem arra vonatkozott, hogy rendben van. Értem, hogy a saját problémáink megoldásával kell foglalkozunk. Akkor mi az, amit ők személyesen tesznek, konkrétan azért, hogy a környezetük, a családjuk kisebb - nagyobb problémái megoldódjanak. Öt perc csend következett... Mindenki csak nézett maga elé. Majd elhangzott a válasz. Először a saját belső problémáinkat kell megoldanunk, hogy segíteni tudjunk másoknak. Na meg jött a sztenderd cigányozás. Hogy mi úgysem tudjuk megoldani például a magyarságot érintő cigánykérdést, mert abban bizony a cigányok a hibásak. Tehetünk mi bármit, úgy sem segít. Szomorú voltam, mert nekem mások a tapasztalatim. Sokkal derűsebb tapasztalatokat szerezhettem személyesebb kapcsolatokon keresztül, ha csak a cigány kérdést nézzük. De én könnyen beszélek, mert két filmes évadot szentelhettünk előítéleteink levedléséről a CommonPost sorozatban.
Azt gondolom, hogy az igazi ellenség a határainkon belül van és úgy hívják, hogy előítélet, közöny és megvetés.
A karácsony a szeretet ünnepe. A mondat igaz. Az Isten által nekünk példát adó szeretet legvalódibb ünnepe, mely szeretet sosem volt hangulat, hanem vérrel és fájdalommal megszülető odaadás, önfeláldozás, és szenvedés. De erről keveset beszélünk, mert ez dráma, ez munka, ez nem kényelmes. Annyi mindenről fecsegünk, annyi mindenről csetelünk, posztolunk, cikkezünk, s a napokban egy katolikus iskolában tartott lelkigyakorlat tapasztalatai után egyre jobban feszít belül valami. Bánt a gondolat, hogy nem arról beszélünk itthon karácsonykor, amiről kéne.
