Kira autóbalesete utáni története tovább folytatódik. Az előző rész a fájdalmakról szólt. Most pedig folytatódjon a történet!
Az egyik, amit igazán hiányolok az ultrafájdalmas időszakomból az a jelenlétem. Arra a minimum 5 hétre, amíg csak feküdni tudtam, egyszerűen eltűnt az időérzékelésem. Nem tudtam hónapokban, hetekben, de még napokban sem gondolkozni. Max 6-8 órára láttam előre. De volt, hogy még annyira se. Olyan fókuszált voltam a jelenre, mint kb. életemben talán még sosem. A lényeg csak annyi volt, hogy túléljem a pillanatot. Hogy találjak egy olyan pozíciót, ami kevésbé fáj, mint az előző. Egy pozíciót, ami esetleg segít elaludnom. Uramisten… mennyire vágytam néha aludni. De nagyon sokszor nem ment a fájdalomtól.
Mikor? Ugyebár július elején történt a baleset. Többször is kérdezték tőlem értem aggódó barátaim, rokonaim, hogy akkor majd augusztusban már biztos hazaengednek, aztán meg majd akkor szeptemberben már biztos, aztán meg… és hogy mikor fog teljesen felépülni minden, mit mondanak az orvosok. És ugye minden meg fog gyógyulni? És újra a régi lesz minden. Ezt még ma is sokszor hallom.
Vagy mit tervezek a jövőre, mikortól akarok újra dolgozni? Nos, én megpróbáltam mindig valami pozitív kicsengésű választ adni, de hát igazából konkrétan fogalmam sem volt. Ahogy most sincs, hogy mikor tudom újra rendesen használni a bal kezem, a nyakam, a hátam. Van olyan, hogy nincs válasz a mikorra. És ez így a jó. Vagyis nem annyira jó, de hát ez van. Mert tényleg nem létezik fix válasz. Minden test, minden lélek, minden sérülés, minden kezelés más, máshogy hatnak a terápiák, a lelki hozzáállás és az értem elmondott imákról nem is beszélve. Ezúton is KÖSZI! Persze rám is rám tört jó párszor, hogy a r’hadt életbe, mondja már meg valaki hozzáértő, hogy mikor fogok tudni újra járni, ülni, fogni, emelni, dolgozni?! Pénzt keresni, autót vezetni, netán táncolni… hűha… nem lettem volna a helyükben az áldozataimnak.
De komolyan mondom, ezeket a hisztiket leszámítva én olyan nagyon jól elvoltam a saját kis világomban, mindenféle időtényező nélkül. Ami rengeteget segített, hogy Bécsben a kórházban, ahol az első 11 napot töltöttem, az osztrák katonás rendhez híven szuper feszes és állandó napirend volt. Sosem gondoltam volna, hogy ez nekem ennyit fog egyszer számítani. Reggel 6kor bejöttek megnézni, reggeli gyógyszer vénásan, amit úgy vártam, mint a Messiást, 6:30 reggeli, aztán kb. 8kor fürdetés, forgattak jobbra-balra, ledöntöttek az ággyal fejjel lefelé, full lecsutakoltak, fogmosás, krémek, hajkefe, sebtisztítás, szemcsepp, ajakbalzsam, ágyneműcsere, párnabehelyezés, aminek nálam külön többlépéses instrukciója volt. Kicsit gáznak éreztem néha, mikor a hozzám hasonló korú fiú-ápolóknak magyaráztam el negyedjére, hogy légyszi kicsit máshova rázd már a párna szivacsdarabjainak nagyobbik részét, ami amúgy tényleg fontos! A gond csak az volt, hogy olyan ez a párna-téma kicsit, mint a cipővásárlás, muszáj bizonyos időt eltöltened benne, hogy kiderüljön, jó lesz-e. Szóval azt hiszem emlékezetes maradtam a srácoknál.
Aztán szinte mindig a fürdetés közben nyílt szét az ajtó, és sorakoztak szépen befelé az orvosok vizitelni. Komolyan, hihetetlen precizitással szinte mindig akkor, amikor konkrétan rajtam semmi nem volt és elég mókás volt, ahogy az ápoló csajok/vagy fiúk gyorsan dobáltak rám pár mini törölközőt, meg huzatot, hogy azért mégis. Ezután félóránként tutira bejött valaki hozzám rám kötni valami áttetsző koktélt, ellenőrizni, hogy hány százalékos a tüdőkapacitásom, a vérnyomásom, meg a mittoménmim. 11:30 ebéd! Ez Bécsben iszonyú jó kaja volt ám. Kár hogy én maximum 3 falatot tudtam lenyelni belőle. Erről még később írok majd. Utána meg egész végig feküdtem. Nem mintha addig nem ezt tettem volna bytheway.
Este ötkor, azaz 17 órakor volt a vacsi, meg megint csomó gyógyszer meg szuri, meg jegelés. Ja igen, a jegelés is adott egy komoly ritmust a napnak és a figyelmemnek is. Óránként csöngetnem kellett, hogy cseréljék, és 15-20 percenként át kellett helyeznem a jégtömböket, mert konkrétan befagyasztottam néhány testtájékomat. De legalább a fájdalmat se annyira éreztem. Mindezek után kilenckor villanylekapcsolás, jöhetnek az Álommanók. Persze nekem baromira nem jöttek, éjjel kimondottan nem. Az éjjeleimről lesz még szó, komoly bölcsességeket sikerült magamba szívnom ekkor, talán itt a legtöbbet. Mindenesetre idő szempontból, ahogy már írtam is, 2, maximum 3 órát voltam képes aludni egy huzamban, azt is többnyire a fájdalomcsillapító dózisom után. Az éjszakáim brutálisan rosszak voltak, alig vártam, hogy jöjjön a hajnal, jöjjön a világosság. És a gyógyszer.
És ez így ment minden nap. Kiszámítható volt nagyrészt, biztonságban éreztem magam. Nagyon fontos tényezőnek tartom ezt, a rendszert, a bizalmamat a velem foglalkozók felé. Tényleg nem győzöm kihangsúlyozni. A gyógyulásom, épülésem időtartamát, biztos vagyok benne, hogy ez jelentősen megrövidítette. Hogy nem féltem segítséget kérni, nem féltem kérdezni. Hogy nem volt ciki semmi sem. Hogy lehettem lassú, vagy beszélhettem összevissza németül, ha úgy jött épp.
Összehaverkodtam néhány ápolóval, voltak kimondottan karakteres szobatársaim, akik gondoskodtak a szórakoztatásomról. Az egyik mami például vagy folyamatosan jajgatott, hogy mennyire fáj a keze, vagy ha aludt, akkor úgy horkolt, mint egy medve vagy farkas, vagy valami hasonló. A másik mami meg azt hiszem erős képzavarban élt. Ő vagy szidta a kórházat meg mindenféle rendszert szép osztrák kiejtésével. Nagy „öröm” volt hallgatni. Vagy másik kedvenc időtöltése a pakolás volt. Minden órában kinyitogatta az összes fiókot a szobánkban a kulcsokkal, a szekrényeket, persze az enyémet is. Kivette a cuccokat, majd vissza. Aztán felöltözött, és rajtam kereste a kabátját, 40 fokban! Én persze mindezt az ágyból fekve hallgattam, még a fejemet se tudtam ugye felé fordítani. Egyszer az unokatesóm direkt bezárta a szekrényemet a néni elől és vártuk, hogy mit fog szólni. Hát nem nagyon tért magához, mikor erre rájött. „Mi történhetett?! És micsoda 'Frechheit' ez már" (szemtelenség).
Na persze a csodás bécsi napirendem Budapestre való átköltözésemmel kissé illetve full megborult, de ott már volt annyi önérvényesítő erőm, hogy legalább tudtam szólni, hogy mi az igényem, vagy ha nagy gáz volt. Egyébként kifejezetten jól szórakoztam azon, hogy milyen hévvel követelem magamban a bécsi szokásrendet vissza. A János-kórházban is volt rend, csak minden nap más… (később folytatom ezt).
Az a jelenlét, amit ebben az időszakban megéltem (persze mindenféle tudatosság nélkül), valami, amit ma is újra és újra szeretnék megélni. Akkor és ott tényleg csak a következő feladatra koncentráltam. Nem is tudtam volna másra. Bíztam a körülöttem levőkben, hogy értenek az ápolásomhoz, hogy megtesznek értem, amit csak tudnak. És tényleg azt éreztem, hogy oké: van, ami van. Még mindig élek. Akármennyire is nehéz most, ebből kell kihozni valamit. Volt bennem valami olyan erős bizonyosság, ami vitt pontról pontra. Azt hiszem, nagy szerepet játszott bennem az is, hogy ha Isten életben tartott engem, akkor segíteni fog a káoszból is kikerülni.
