Kira, aki tavaly nyáron autóbalesetet szenvedett, ezen a héten a prioritásokról ír. Az előző rész itt olvasható!
Azt hiszem, ez legfőképp az én hozzáállásomtól függ. Én mondom, hogy ez vagy az nekem fontos. És azt is, ha nem. Én figyelek arra, amire. Én szánok időt rá. Én mondok igent. És nemet is. Annyi biztos, hogy elég sok minden, ami korábban nálam különösen is számított, ebben a kórházas-túlélős viszonylatban gyakorlatilag teljesen elvesztette szememben a jelentőségét. Érdekes ez. Hol van a határ, amikor már számít, hogy például ki van-e szedve a szemöldököm? Vagy mikortól számít, hogy mennyi pénz van a számlámon?
Ahogy már korábban is említettem, a szemüvegem kb. 3 hétig nem volt meg. Ez jelentősen lekorlátozta a bejövő impulzusokat. Alig láttam valamit… Lényegében ez a külső körülmény megalapozta azt a védő burkot, aminek segítségével nem kapott sokkot a lelki világom. A rengeteg sok új és idegen és fura és ijesztő és fájdalmas és éles és véres dolog láttán. Jó volt, hogy nem láttam mindent. Segített szűrni. Az is érdekes így visszanézve, hogy legelőször kb. 10 nap után fotóztam le a fejemet, hogy hogyan is néz ki. Addig nem mertem… féltem a sokkoló látványtól. Csak ahogy kitapogattam a hajam, a fejbőröm, a szemeim, az arcom, az elég volt. A fejem tele lehetett sebekkel, vérrel és persze a rám öntött fertőtlenítő maradékával. A hajam az konkrétan olyan volt érzésre, mintha be lenne rasztázva. Undorító volt. Hozzá se akartam érni, csak hogy ne is tudjak róla… és nagyon fájt a fejbőröm, még ha csak hozzányúltam is. Ott is, ahol nem is volt sebem. Amúgy a mellkasom és a vállam még ma is valamelyest érzéketlen tapintásra. Azt mondták nekem, ez jelenti azt, hogy a bőr ’emlékszik’. Még tart a feldolgozás, még gyógyul. Akkor is, ha látszólag már rendben van…
A hajamat egyébként még az intenzíven nekiálltak egyszer ’megmosni’. Nagy élmény volt! Egész pontosan két osztrák fickó hajtotta végre a műveletet. Az egyik, egy huszonpár éves szakállas srác, aki szólt, hogy még meg kell várnunk az ’igazi maistrot’, aki perfekt hajmosásban.. hát mondom, jó. Ha perfekt, akkor várjuk meg. Aztán megjelent a Maistro. Ötven körüli, kantárosgatyás, kicsit ’kőműves’ beütése volt nekem… ő volt amúgy a legjobb arc ápolóm ever. Hoztak lavórt, meg törölközőket, meg sampont. Fejjel lefelé döntöttek az ággyal hogy ne rám folyjon az egész cucc. Aztán nekikezdtek. Víz, sampon, hajsikálás. Konkrétan olyan volt, mintha egy nagy csomót rángattak volna a fejemen. Mondtam nekik, hogy fiúk, ebből nem lesz semmi. Kéne valami balzsam-féleség. Az öreg erre meg ott csattintgatta kaján vigyorával az ollóját… hogy ezzel menne a leggyorsabban. Azt mondták, ez az AKH (a kórház neve), itt nincs balzsam. Hát mondom, akkor adok pénzt, menjenek le a lifttel a Sparba és vegyenek egyet. Persze nem mentek… Utolsó ötletem az olíva olaj volt, hátha van a konyhában. Az tuti segítene valamennyire. És volt! És hoztak is! A fésülést már rábízták egy lányra, azt mondták, ehhez már annyira nem értenek.
Egyébként azt gondolom, abban az állapotban az sem érdekelt volna, ha levágják az egészet. Akkor, az, nem számított. Eltörpült az egyéb problémáim mellett. És valahogy azt hiszem, lelkileg, a gyógyulás és a növekedés szempontjából jobb is elengedni, ami konkrétan a traumához köthető. Jobb levetni a régi ruhát, kidobni, és újat venni.
Az első hét végén, szombaton este fél 12 körül bejött ez előbb említett ’Maistro’ és közölte, hogy én már jobban vagyok, mint ahogy számítottak rá. És kell is az intenzív szoba új betegnek. Úgyhogy engem most összecsomagolnak, és elvisznek a normál osztályra. Nem sokat fogtam szerintem fel az egészből, de nem is ellenkeztem. Átkerültem egy kétágyas szobába a 19. emeletre. 4-5 ember futkosott végig körülöttem, mire mindent újra behelyeztek, bekötöttek rajtam. Aztán odajött hozzám egy nő, és mindenféle kérdéseket tett fel, hogy hol van nekem biztosításom, hol akarok majd rehabilitációra menni, meg énnemistudom… Egyáltalán nem értettem, hogy mit akar tőlem. És hogy nekem mit kéne mondanom? Ja, és tényleg kell nekem rehabilitáció? Aha, az mi? Mármint nekem minek kell?
Mint később kiderült ő a kórház gazdasági dolgozója volt. És azért kérdezett annyit, mert nem voltak rendben a biztosítási papírjaim. A részletekbe most nem megyek bele. A lényeg annyi, hogy ha nem a helyi államban van biztosításod, és nincs EU-kártyád, akkor amint nem vagy az intenzíven, napi 1160 eurót kell perkálnod a kórháznak. Durván 350ezer forintot. Naponta. Én ebbe a kategóriába estem. Amúgy ezt csak magamnak köszönhetem, nem voltam elég körültekintő, nem foglalkoztam a témával korábban kb. semennyire se.
Naszóval, mikor reggel felébredtem a kórházban, megjelent a családom és közölték velem ezt. Nagyjából kimatekoztam, hogy mire szállítható leszek, és le is szerveződik a mentő, ami elvisz engem Pestre, az minimum egy hét. Szóval olyan 6-7-8000 euro. Jaja… azért az nem kevés. Ami számomra ebben utólag a legmegdöbbentőbb, hogy bennem ez nem okozott semmi stresszt. (Pedig tudtam, hogy ezt egyéni forrásból kell majd fizetnem, még ha kölcsön segítségével is). Nagyon őszintén mondom, hogy amennyire én ezt ott fel tudtam fogni, annyit reagáltam rá, hogy hát ez van, majd kifizetem, és majd ki fog alakulni. Újra vissza tudok térni ahhoz a gondolathoz, hogy bíztam az égiekben, hogy ha életben maradtam, biztos vagyok benne, hogy lesz lehetőségem ezt a pénzt megkeresni. Nem féltem ettől. Kicsit se. Egyszerűen nem számított. Valahogy onnan tudtam nézni, hogy azért kell ezt kifizetnem, mert egyáltalán élek még. És ez jó. Az meg csak pénz. Pénzt lehet keresni elég sokféleképpen, már korábban is ment nekem, ezután is fogok tudni, és nem lesz gond, csak épüljek fel.
Ez az elvem persze sajnos ma már nem mindig pont így hangzik. Ahogy egyre jobban vagyok, egyre kisebb a káosz, egyre inkább térek vissza az átlagos hétköznapokhoz, a félelmem is egyre jobban kúszik szépen vissza. Szörnyű ez a tapasztalat nekem. Miért van az, hogy a brutális fájdalmaim közepén, a teljes kiszolgáltatottságban ténylegesen meg tud szűnni a félelmem például az anyagi problémáktól, és ahogy egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy képes is legyek dolgozni, újra megjelenik és erősödik? Miért félek olyantól, amiről tudom, hogy képes vagyok rá? Miért nem bízom magamban, az erőmben? Vagy abban az Istenben, aki egy-egy hétköznapi nehézségnél sokkal nagyobb sz’rból is kisegített engem?
Amúgy a történet úgy fejeződött be, hogy az unokatesóm férje és az anyukám elintézték (számomra) csodával határos módon, hogy visszamenőlegesen kiállítsák nekem a papírokat, és így nem kellett semmit sem fizetnünk. Sőt, még a hazaszállíttatásomat is kifizették (a magyar TB). Azért ennek is tudtam örülni! És irtó hálás vagyok a családomnak, hogy megoldották ezt (is) nekem.
Nem gondolom, hogy azok a dolgok, amik ebben az időszakban engem egyáltalán nem érdekeltek, nem fontosak. Most már azért újra fontos, hogy szép legyen a szemöldököm… Viszont azt nyomatékosítom magamnak, hogy ezalatt az idő alatt is felkelt és lenyugodott a nap, sőt én is. Minden hiánnyal vagy tökéletlenséggel együtt. És ez ezután is így lesz. Tehát ha azt mondom magamnak, most ez vagy az kevésbé vagy nem számít, ha elveszem a figyelmemet róla, akkor a félelmem, frusztrációm is el tud tűnni. Vagy legalábbis jelentősen tud csökkenni. Ez egy elég hasznos ’trükk’ nekem.
