Kirát időközben átszállították egy magyar kórházba, ahol folytatódott fájdalmas felépülése tavalyi autóbalesetéből. Az átállás nehéz volt, az új rendszer újabb kihívásokkal járt együtt. Történetének előző része itt olvasható!
Meleg van. Este van. Aludni kéne. A szobatársam talán már alszik is. Nem kéne mocorognom. Tutira fel fogom ébreszteni. Nincs levegő. Jobban ki kellett volna nyitni az ablakot. Francba. A folyosón valaki fel-alá járkál. Csattog a járókeretével. Ütemesen csattog. És csoszog is. De nem szól semmit. Csak járkál. Előre, majd vissza. Lehet, hogy bejön hozzánk? Ugye nem? Elég félelmetes. Lehet, hogy nincs is magánál. Az ápolók rászólnak, hogy menjen vissza a szobába. De nem megy. Nem is szól semmit. Pár perc múlva újra jönnek, és hallom, ahogy ketten felemelik a bácsit, és berakják az ágyba. A bácsi tiltakozik és kiabál. Szidja őket. Az ágyhoz is kötözik őt. Elég durván beszélnek vele. Én meg félek. Hol vagyok?
Nem tudok aludni. Rettentően fáj a karom és a vállam. Talán most a hátam nem is annyira. De a karom, Uramég… mintha tűzből lenne az egész. Meg ólomból és le akarna szakadni a mélységbe. Mintha szívná valami vákuum az ágy alól. Hogy fájhat ez ennyire? Pedig a gyógyszert most vettem be. Semmit nem ér? Semmit. Pedig direkt dupla adagot kértem. És altatót is mellé.
Most bárdok hasogatnak keresztbe az alkaromon. Tüzes bárdok. Megint ólomból van. Aztán meg mintha végigfutna egy áramütés a karomon. Nem bírom… Egyszerűen nem bírom már. Minden erőm elment. Izzadok. Fáj a fejem is. Hol van ennek a vége? Lesz valamikor? A jég is rég kiolvadt már. Emiatt nem csengetek, hogy cseréljék ki, mert hülyének néznek. Biztos van komolyabb dolguk is. De akkor is szörnyen fáj. Már csak öt óra van reggelig. Az nem is olyan sok. De, igazából az. Végtelennek tűnik. Mi lesz, ha az egész időt ébren fogom tölteni?...
Körülbelül három hétig szinte mindegyik éjszakám ehhez hasonlóan telt. Ha tudtam volna előre, hogy a három hét után azért néhány fokkal könnyebb lesz, talán jobban viseltem volna. Azt hiszem, a legnehezebb az egész elviselésében ez a végeláthatatlanság volt. Hogy nem múlik, nem csillapodik a fájdalom. Vagy ha igen, akkor egyszer csak hirtelen újra megjelenik.
A sírás… azt már meséltem, hogy az első héten nem tudtam sírni. Totál kába voltam, és a fájdalomszintem is rég túl volt a síráshatáromon. Legelső sírásom egy hét után érkezett meg, még Bécsben, álmomban. Az előtt az éjjel előtt beszéltem telefonon az egyik utasommal és a magyar mentős lánnyal is. Akkor tudtam meg tőlük nagyjából az összes részletet, mert ugye én nem emlékeztem semmire. Tudatos szinten annyira nem viseltek meg ezek az információk, de a tudatalattim keményen dolgozott velük. Aznap éjjel egy komplett filmet álmodtam. Nem pont a balesettel, de az autó és a megélt érzések is előjöttek. Olyan voltam benne, mint egy elveszett madárka, akit cserben hagytak. Az utcán járkáltam mezítláb. És azt is elfelejtettem, hol parkoltam le. Aztán, mikor bent ültem az autóban, nem is én vezettem, hanem egy sínen mentem, amin csúszkált az autó, és aminek teljesen adhoc változott a pályája másodpercről másodperce… Nagyon erős szimbólumokkal volt tele, még most is emlékszem rá nagy vonalakban.
Zene, ami nagyon illik ehhez a képhez...
Az álmom egyik pillanatában elkezdtem sírni. Valahogy úgy, mintha a legmélyebb rétegeimből tört volna fel, és nem tudtam megállítani. Olyan szívszaggató és egyben eszméletlen felszabadító volt. Sokáig sírtam álmomban, sok fájdalom és félelem kijött. Majd arra ébredtem, hogy valójában is sírok. Könnyezek, kapkodom a levegőt és emiatt fáj is a mellkasom. El volt törve a szegycsontom és jó pár bordám is, szóval fájt a sírás. Nagyon hálás voltam azért, hogy legalább álmomban kisírhattam magam. Ébren még egy ideig a fájdalom miatt nem ment.
A sírás az egy szuper dolog. Szerintem. Van persze neki egy önmagunkat a sárban dagonyázós része is, ami azért a végtelenségig egyáltalán nem szuper. De ezt is kell egy kicsit. Sajnálni önmagamat. Sajnálni, hogy ez a rossz megtörtént velem. Hiszen tényleg a legsötétebb álmaimban se nagyon történt még velem ilyen. Tényleg fájdalmas volt. És tényleg nem volt fair, ami velem történt. Szóval van rá okom, hogy sajnáljam a testemet-lelkemet-helyzetemet. És valahol a sírásban én ezt tettem. Megpróbáltam felszabadítani azt az eszméletlen mennyiségű feszültséget. Annak ki kell jönnie valahogy. Nem is hiszem, hogy ezt ki lehet kerülni, ha tovább akarok lépni. Egyszerűen bizonyos mennyiségű időt nekem bőgnöm kell ahhoz, hogy gyógyuljak. Más esetben is, de itt fokozottan igaz volt ez. És az is nagyon érdekes volt, hogy ha sírtam végre, akkor már a legnagyobb kínjaimon túl voltam. És ha végre elindult, úgy voltam vele, hogy ami csak lehet, jöjjön ki. Ameddig tart, addig hagyom is. Éreztem a testemben a felszabadító és tisztító hatását. Tisztította az agyamat is, tisztított mentálisan is, energetikailag is, testileg is. Egyértelműen fájdalomcsillapító ’módszernek’ tekintettem. Ebben azért sokat segített az, hogy kb. másfél hétig egyedül feküdtem a ’VIP’ szobámban. Társaságban annyira nem voltam bátor…
Budapestre kerülve elég sokat sírtam. A kiszolgáltatottság valóságát sajnos itt hatványozottan is megéltem. És ez elég hamar meghozta az ’ihletet’. A fájdalomszintem amúgy rendkívül hullámzó volt. Volt olyan időszak, amikor csak a nyakam, vagy csak a hátam fájt. Máskor meg csak a karom. Vagy a fejem. Vagy teljesen elzsibbadt a testem a fekvéstől. Azért kemény volt annyit feküdni. Egyszerre viszont sosem éreztem mindent. Ez azért nagy ajándék volt. Mindig csak a legerősebbet.
És olyan is volt, hogy a lelki problémáim, a bizonytalanságom, a kételyeim, a félelmeim überelték az összes fizikai fájdalmat. Amikor úgy volt, hogy megműtik egy szerdai napon a nyakamat. Én komolyan mondom, rettegtem attól, hogy én itt valami kórházi fertőzésben, vagy valami figyelmetlen-alkalmatlan emberi hiba miatt elpatkolok, vagy lebénulok, vagy hasonló. Hogy rossz döntést hoztam, mert ugye nekem kellett beleegyeznem, hogy akarom-e a műtétet. Hát honnan a frászból tudjam, hogy akarom-e? Az orvos talán 5-6 évvel volt nálam idősebb. Annyit azért megkérdeztem tőle, hogy csinált-e már ilyen műtétet… Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, és emiatt meg azon pörögtem, hogy a testem túl fáradt lesz ahhoz, hogy küzdjön az életért… borzalmas éjjel volt. Aztán kb. hajnali 4-től 7-ig egyhuzamban zenét hallgattam hangosan és csak sírtam. És azt hiszem, ez volt a legjobb, amit tehettem.
A sírás az nagyon frankó dolog. A lelkünk mélyével léphetünk kapcsolatba általa. Mélyről jönnek fel a könnyek. Hosszú úton. Felszakadhatnak benne emlékek, fájdalmak és örömök, vagy vágyak. Valahogy feldolgozhatóvá, vagy legalább elfogadhatóvá válnak azok a dolgok, amik érthetetlenek számunkra. Tud általa oldódni a feszültség, a végeláthatatlan küzdelem fájdalma. Kicsit úgy képzelem, mintha a könnyek kimosnák a sebeinket. Tisztítják az elménket. Vagy megsimogatják a lelkünket… Szóval, mint az egyik legtisztább és legtermészetesebb eszközt, én előszeretettel alkalmaztam ezt a hosszú hónapok alatt. Vagy talán inkább engedtem, hogy segítsen, támogasson engem. És mivel tudom, hogy sokaknak egyáltalán nem könnyű dolog sírni, én még ezért is tudok hálás lenni.