Kira tavalyi balesete után olyan nehézségekkel szembesült, amik a hétköznapi életben nem okoznak gondot, ezen a héten ezeket osztja meg velünk. Előző bejegyzése itt olvasható!
Most lesz egy kis kellemetlen érzés, de ne féljen, nem fog fájni. Nagy levegő, és már kint is lesz az orrából a ’Magensonde’… És aztán tényleg kellemetlen volt, de tényleg nem tartott soká... Így vették ki egy hét után a gyomorszondát belőlem, amiről nem is tudtam, hogy bent van. Hahaaa… és mi mindent nem tudtam még, hogy mit is csináltak velem... Szóval a lényeg, hogy fel sem tűnt, hogy én egy hétig tényleg nem is ettem meg nem is nagyon ittam. Arra nagyon emlékszem, amikor pár naposan a baleset után a nagynéném hozott nekem egy joghurtot. Nekem egyedül megenni ugyebár esélytelen volt. Elkezdett kanállal megetetni, valami rózsaszín vagy lila színű volt a joghurt. Ezt jelzem mindenkinek, aki egy szinte fekvő embernek visz joghurtot, inkább barackosat vagy natúrt vigyen, aminek nem látszik annyira a nyoma. Szóval még a szájam nyitásának koordinációja sem igen ment, így ott virított a joghurt folt 2 hétig a fehér színű nyakmerevítőmön, amit én persze nem láttam. Szóval elfért ott.
Bár tény, hogy sajnos még normál állapotomban is elő-előfordul, hogy egyszer csak ’megjelenik’ az étlap valamelyik ruhadarabomon, itt ez teljesen természetes volt. Mostanában sokat vagyok egy-két éves gyerekek társaságában. Hát, el kell mondjam, én még az ő szintjüket sem nagyon értem el. A fő probléma az volt, hogy a testemet 2-3 hétig max. 30 fokban lehetett az ággyal felemelni, és hát csak a jobb kezem volt működőképes. A kanál az azért volt problémás, mert a tányérnak ugye vízszintesen kellett lennie, és így irtó nagy lett a távolság, amit a kanálnak meg kellett tennie a számig. Szóval legfeljebb a fele, ha benne maradt, a maradék a föld-ágy-hálóing-nyakam egyikén landolt.
Bécsben hiperjó volt a kaja ám! Az ebédhez külön papírt is adtak, hogy pontosan milyen allergén anyagok vannak benne, mennyi kalória, mennyi fehérje, szénhidrát, zsír. Emlékszem, egyszer az egyik kedvencem, még lazac is volt. És valami krumpli meg szószos cucc mellé. Ezt egyedül kellett volna betermelnem. Próbálkoztam a kanállal, de megint folyt minden mindenfelé. Szóval, nem volt más, kis kezecskémet vetettem be. Hát a szósz az úgy is folyt. Magamra terítettem egy teljes nagy törölközőt, és csak reméltem, hogy ekkor senki nem toppan be. Miközben én épp csócsálom a lazac-szósz-krumpli kombót.
Annyira sajnáltam, hogy mivel a gyomrom irtó kicsire összemehetett, meg szerintem a rengeteg fájdalomcsillapító hatására is, minden étkezésnél max. 3 falatig jutottam. Szegény lazacot is 4- 5 órán keresztül ettem. Bytheway… azért gondolataimban fel-felkandikált az a tény, hogy ha én ezt tényleg túlélem, akkor mekkora király lesz, hogy elérem végre az áhított alakomat. Mert hát napi tíz falat kajától, akármennyire is csak fekszem, tutira fogyni fogok. És a legjobb benne, hogy még éhes sem vagyok közben!
A mancsolás. Igazán felszabadító volt, be kell valljam. Főleg a dinnyeevés. Amikor tényleg mindenhol folyt. Ja és persze a magok, amikből mindennap találtam a ruhámban, vagy az ágyban párat… Még most is emlékszem, hogy nem láttam rá a tányérra elég sokáig, hogy mi van benne. A fő probléma ugye a fejem gyakorlatilag nulla mozgása volt. Emiatt általában a kezemmel tudtam csak kitapogatni, hogy mi is lehet terítéken. Én ezen szuper jól tudtam ám szórakozni. Főleg, ha valami szószós kaja volt. Vagy rizses…
Bécsben nagyon jó sorom volt, az ápolók, amint szóltam, segítettek enni, inni, szívószálazni. Főztek nekem teát. Cserélték a vizet, a jegemet. Ha leesett a kanál, vagy a telefon, ha kiborult a víz, ha elfogyott a gyümölcs. Jöttek rögtön, és vágtak nekem új adagot. Megetettek, az én tempómban, hoztak csomó törölközőt, hogy ne az ágyba folyjon minden. Nekem ez nagyon sokat jelentett, hogy szabad volt bénázni. És nem volt gáz, ha konkrétan fél óráig tartott, mire végeztünk az evéssel.
A katéterrel a közös életünk kb. 5 hétig tartott. Volt a kapcsolatunknak számos szép és persze nehéz pillanata is. Azért az elég jó volt, hogy akkor pisiltem, amikor csak akartam. Sőt, még akarnom sem kellett! Rengeteget ittam, ez irtó jól esett. Azért szegény nővéreknek persze így gyakrabban kellett hozzám jönni… De volt olyan, kb. 3-4 alkalommal, mikor valami elromlott a rendszerrel. És az én pisim bizony nem távozott. Na az… az elég szar dolog. Főleg, ha a nővérek nem hiszik ezt el. „Mert hát az folyik!” Én meg mondom, hogy az én hasam és a hólyagom két órája ugyanannyira tele van, ebből tuti nem ment ki semmi. Volt olyan nővér, aki azt tanácsolta, igyak még, és akkor biztos beindul majd… ööö. Jó. Biztos én érzem rosszul. Ittam még. Baromira nem csökkent a hólyagom mérete. Szorított. Izzadtam. Szörnyű volt. Volt, hogy két-három óráig is szenvedtem. Olyan érzés, amikor tényleg azt érzed, hogy kidurran az egész azonnal. Csak éppen nem durran ki. Hanem helyette fáj. Már sírtam is. Hogy mi lesz akkor most. Mert hát három órája nem változik semmi. És nem hisznek nekem… Na most kínomban elkezdtem nyomogatni a hasamat. És éreztem, hogy ha jobban megnyomom, simán fogok pisilni, rendesen… ami elvileg lehetetlen. Hát szóval én kértem egy bilikét, alias ágytál/kacsa/ki hogy hívja… és én megnyomtam a hasamon egy pontot, és kb. 2 liter pisit kinyomtam magamból…. Uramisten, azt a megkönnyebbülést. Na ilyenkor eléggé felértékelődik a működő pisilési rendszer.
A legjobb az egészben, hogy a ’cuki’ nővérke nem hitte el, hogy ezt én meg hogy csináltam. Mert ez lehetetlen. Hát mondtam, hogy megnyomtam egy pontot, és ez lett belőle… háhh.
Egyébként csak mondom, hogy ha bárkinek hasonló gondja lesz egyszer, a gond a légbuborékkal lesz. Az nem engedi tovább a távozó folyadékot.
A másik nagy mutatványom a szinte vízszintes pózban történő fogmosás volt. Nagyon menő köpési technikát fejlesztettem ki ezekben a hetekben, igazán irigylésre méltó… Amúgy tényleg megcsodálta sok barátom, aki láthatott eme csodás tevékenység közben.
Összességében azt mondhatom, hogy ez a bébi-állapot, amit itt megéltem, nagyon sokszor segített a túlélésben, az egyik fokról a következőre lépésben. Erőt adott az étkezések rendszere. Lekötötte a figyelmemet. Csak lassan ment minden. Kb. 4-5-ször annyi idő alatt. És csak és kizárólag mások segítségével. Emiatt relatív ritkán voltam egyedül. És mindez valahogy természetes volt. Sikerélmény volt, ha sikerült inni, vagy fogat mosni. Nagyon tudtam értékelni, ha átöltöztettek. Vagy ha kicserélték az ágyneműt.
Bécsben mindez jóval gördülékenyebben ment, mint Budapesten, de hála a családomnak és a millió barátomnak, akik napi több órán keresztül segítettek engem, a legtöbb esetben azért itt is megoldódott minden. Ha most visszagondolok ezekre a pillanatokra, hogy mekkora siker volt, ha mondjuk elértem valamit a polcon, amit akartam, és nem borult le minden, vagy mennyire örültem, ha valaki megcsinálta nekem a kedvenc reggelimet, vagy eljutott egy kanál étel a számig, akkor tele lesz a lelkem még most is örömmel.
