Kira tovább gyógyul. Ahogy múlt héten is írta: kis lépésekkel ugyan, de halad előre. Ebben rengeteg segítenek neki az erőt adó emberi kapcsolatai, ismerősei és barátai, akik mellette állnak és támogatják.
Hello Kira, hogy vagy? Olvastam valamit facebookon, de nem komoly, ugye? Mi történt? Hol vagy? Úristen.. Ezt nem hiszem el. Úristen. Mikor mehetsz haza? Ugye minden rendbe jön? Nem tudsz járni?? Atyaég.. Mire van szükséged? Lehet egyáltalán látogatni? Mit ennél? Mit innál? Újság? Film? Zene? Társaság? Jókedv? Mit hozzak?
Légyszi, főleg az utolsó kettőt!! Én csak ennyit feleltem. Ja meg dinnyét. És barackot. Azt minden mennyiségben. Mást ne, mert kb. mindjárt kiköltözök a folyosóra a temérdek kaja-pia-olvasnivaló-virág-lufi mennyiségétől. És ki is raknak a nővérek rögvest, mert rohad rám a paprika. Meg a hal. Ami büdös.
Soha rosszabb sorsom ne legyen!
Bécsben az unokatesóim, szüleim, tesóim tartották a frontot. A legelső, igazán kába állapotomban nem nagyon maradt meg ezekből a pillanatokból sok dolog. De 6-7 nap után… rengeteget számított. Történt valami. Hoztak nekem jókedvet. És vicceket. És társaságot. Bár én sokat se beszélni, se nevetni nem tudtam. De amennyire csak ment, én toltam neki. Ja meg hoztak a tesómék jó magyar szokás szerint egy egész! görögdinnyét. Meg egy ananászt.
Egy 10 kilós dinnyét. Hát mondom… Tesókám. Kösz szépen. És én ezzel meg mit csináljak? Görgessem fel-le a szobában a szemeimmel? Lehet, hogy egyszer kettétörik és darabokban a számba röppen…
És az ananász?? Kösz srácok. De asszem azt vissza is vihetitek. Nem tudom, melyik nővérnek is adjam eme megtisztelő feladatot, hogy pucoljon meg nekem egy ananászt… Végül felvágták a dinnye nyolcadát nekem, a többit meg berakták darabokban a közös hűtőbe. Szerintem az egész folyosónak volt összesen egy hűtője. Pár nővér azért meg-megkérdezett, hogy mi ez a rengeteg dinnye, mert semmi más nem fér be…
Budapestre érkezve úgy emlékszem, már a második nap megjöttek az első baráti látogatóim. Jaaaj, ott nagyon-nagyon-nagyon tudtam ám őket értékelni. Az elején, három napig még velem volt a törött kezű lány is egy szobában. Hozzá is csomóan jöttek. Ez néha kicsit sok volt nekem, de alapvetően sokkal jobbat tett, mint csak bőgni magamban a fájdalmaimon. Mikor ő elment, nem is jött abban a két hétben mellém senki. De nem voltam egyedül. Komolyan. Kb. 2 óránként jött a váltás. Szinte már naptárba kellett volna vezetnem mindenkit. Volt, aki több napot is várt, mire lett szabad időpont. Azzal poénkodtunk, hogy adok majd sorszámot annak, aki jönni akar. Rég nem látott, de nagyon fontos és közeli barátok. Fiatalabbak, idősebbek. Fiúk. Lányok. Jöttek hozzám reggeltől este tízig. Bár a hivatalos látogatási idő azt hiszem 3-tól 8-ig tartott. Na de hát… ha az embernek ennyi rengeteg-sok „szívemcsücske” barátja van… Annyira, de annyira jó volt, hogy jöttek. Mikor ott volt velem valaki, azon túl, hogy 10 percben összefoglaltam, hogy kb. majdnem meghaltam, de most mégis élek, ahogy látja… én annyira nagy élvezettel hallgattam, amit mindenki hozott nekem a világból. Hogy mi történt vele. Mit csinált múlt héten. Már csak az, hogy nem fehér, hanem színes ruhában jöttek. Már az rengeteget adott. Hoztak nekem normális történeteket. Vicceket. Mosolyt.
És persze szinte mindenkit befogtam valami feladatra. Fogat mostak velem, felültettek, párnát igazítottak, jeget hoztak, fürdettek, megfésültek, megmosták a hajam. Bekenték a hátamat. Megmasszíroztak. Adtak enni, hoztak 100 kiló kaját. Feldarabolták, elmosogattak. Megitattak. Hoztak nekem gyógyszert. Megmozgatták a kezemet. Mérték nekem az időt, hogy meddig ülök. Majd ujjongtak, hogy felálltam. Aztán azt mérték. Biztattak. Sírtak velem. Erőt adtak. Elterelték a figyelmemet a rossz érzésekről. Amíg volt valaki nálam, addig össze akartam szedni magam. És ez jót tett. Nagyon jót.
Volt persze, mikor kicsit sok volt már a tömeg. Akkor általában lemondtam. Vagy azt mondtam, hogy én most nem tudok beszélni, csak fekszem és hallgatom őt. És simán megértették. Sosem volt gáz. Mondjuk volt olyan, hogy azt gondolta pár barátom, hogy meglepnek.. Akkor már két ember hivatalosan is volt nálam. Ezután szintén betoppant az egyik tesóm rám nézni… meg ha már ott volt, általában meg is vacsorázott nálam a hűtőben roskadozó kajákból. Amit amúgy nagyon is jól tett, mert én ugye napi tíz falatot voltam képes enni… Na, és ekkor, mikor mi négyesben, már így is kissé szűkösen a 9-10 négyzetméteres mini szobában sztorizgattunk meg ettünk… ekkor beröppent a szobába még 4! imádott barátom. Huu. Hát az kemény volt. Kicsit olyan feelingem volt, mintha valami zsúrba csöppentem volna. Vagy mint mikor egy házibuliba mindenki eljön, akit meghívtál, esetleg még mindenki hoz is magával valakit. És kb. csak élére állva fértek el. Heringparti. Jó az. Végül is a teraszon is volt hely. Nekem meg úgyis volt helyem az ágyban. Csak pislogtam. Hogy kik beszélnek épp, ki nevet, ki kit oltogat, vagy melyik tábori történet is kerül elő. Mert asszem tök véletlen ők mind ismerték egymást. Hahh…
Azért mondtam nekik, hogy srácok, kicsit várjatok még ezekkel a csodameglepikkel, mert nem bírom az iramot.
Sokszor éltem már meg életemben a rengeteg, szinte tényleg megszámolhatatlanul sok igazi, őszinte és mély emberi kapcsolatom kegyelmi pillanatait, szeretetét, vidámságát, könnyeit, vitáit, hosszabb vagy rövidebb útját. Számtalan közös munkát, tábort, utazást, bulikat, fesztivált, sátrazást. Nyarakat. Őszöket. Teleket. És tavaszokat.
Azt hiszem, sőt tudom, hogy nincs, amiért hálásabb lennék ezen a világon. Ez azért is biztos, mert mikor az első pár napban ott feküdtem az ágyon Bécsben, egy pozícióban, akkor én fel voltam készülve, hogy ennek itt most vége lesz. Egyedül az emberi kapcsolataimra tudtam gondolni, ahogy pár pillanat alatt végigfutottam az elmúlt röpke 27 évet. És az ezekhez kapcsolódó közös eseményekre. És irtó büszke voltam rájuk mind. A közös pillanatainkra, az emlékeinkre. A közös időtöltésre, a közös munkákra. Tényleg… Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi nagyszerű embert ismerhetek, hogy rövidebb vagy hosszabb szakaszon, de volt vagy van közös utunk.
És elmondhatatlanul hálás vagyok minden egyes látogatóért, telefonért, emailért, üzenetért, imáért, rám gondolásért a gyógyulás közben. Egyszer elkezdtem összeírni, hogy hány emberről is van szó, akik velem vannak akár lelkileg, akár fizikailag. Úgy emlékszem, augusztusig 400-ig írtam a listát. Európa és Dél-Amerika különböző pontjairól. Mennyi teremtő energia. Mennyi erő. Nem is kell nekem más magyarázat a felépülésemre és a lelki erőmre.