Kira továbbra is hatalmas akaraterővel halad a gyógyulás útján. A történet előző részét itt találod!
2017. június 22. Repülök Szicíliába Marcival, a tesómmal.
Június 26. Repülünk Budapestre csokibarnára és rákvörösre sülve. Ultra jó út kerekedett a kiruccanásból.
Június 27. Megyek Bécsbe kipakolni a lakásomat.
Június 28. Az autó csurig cuccal, fotellel, lámpával, poharakkal, ruhákkal, csizmákkal, könyvekkel. Pár vállfa a nyakamban. Összecsomagoltam az elmúlt egy évet az utolsó lakóhelyemről. Még jó, hogy egy sétálóutcás részen laktam, ahova nem lehetett behajtani autóval. Ja és bónusznak, a harmadikon laktam, lift nélkül... Volt pár kör, mire besüllyesztettem mindent. És melléjük csomagoltam az elmúlt 3 évi élményemet, emlékeimet. Találkozásokat. Küzdelmeket. Sikereket. Könnyeket. Éjszakákat és nappalokat. Úristen... mennyivel másabb lettem ahhoz képest, mint mikor kiköltöztem Ausztriába. Gyorstalpaló a nagybetűs életből, az biztos. Volt itt minden, sűrítve. De most ebből elég lesz. Elegem volt az állandó, tényleg állandó változásból. Hogy mindig, minden új. Hogy mindig, fulltime alkalmazkodnom kell mindenhez és mindenkihez. És hiányzik a hazám, az otthonom, a kultúrám, a barátaim, az anyanyelvem. Nem tudom még, hogy lesz, mert elég sok kérdés sajnos még nincs megoldva, de valahogy lesz. Én most megyek, ennyi biztos.
Június 29. Behánytam a pesti lakásba a halom cuccomat Marcuskával... szintén lift nélkül bytheway, és elindultam vissza Bécsbe, mivel a hétvégén Németországba kellett mennem egy képzésre.
Július 2. Jövök hazafelé Németországból. Bécsben alszom, az utolsó éjszakám a meseszép kilátású szobámban. Szerettem azt a lakást. Olyan volt, mintha egy kastély legfelső szobájában lett volna. Nyikorgott a padló. Még a tetőcserepek alá is be tudtam mászni. Különleges atmoszférája volt.
Július 3. Leadom a kulcsaimat. Végleg kiköltözök. Felmondom a tömegközlekedés-bérletemet. Elintézek még valamit a postán. Aztán megyek a Naschmarktra, felveszem a három utasomat, és elindulunk Budapestre. Fél órával később defektet kap az autó és felborulunk… túlélem. Bécs, kórház.
Július 13. Átszállítanak Budapestre mentővel a traumatológiára.
Július 27. Átkerülök a rehabilitációra. Egy épülettel arrébb csupán.
Mikor lezárult a műtét-kérdés, hogy akkor tolni kell mindenképp, azt mondták, velem a traumán már nincs további teendő, szóval akár haza is mehetnék addig. Haza. Menni. Ja. Kösz. Amúgy ezt egy főorvos kérdezte meg. Khm… Hát a ’menni’ rész, az ugye nem volt még meg. Szóval bukta a dolgot.
Szóval július 27-én áthelyeztek a rehabra. Nagy dolog volt ám már csak a két épület közötti átjövetel is. Hogy végre láthattam a napot. És éreztem a nyár illatát. Szívtam magamba egy hangyányit belőle.
Én még mindig csak háton voltam. Picit azért már tudtam ülni és a lábamon állni is. Mikor megérkeztem, kiderült, hogy egy négyágyas, egyébként a traumához képest vagy húszszor normálisabb épületbe/szobába kerültem. Földszint 7-es. Elég hamar jött is a főorvos megvizsgálni. Ez a nő egy igazi karakter volt. Mindenki hallja kb. 100 m-es körzetben, hogy ott van, ahol. Mint egy főhadnagynő. Aki mellesleg elég sok mindenhez jól ért. Mindenki csak úgy hívta: a dr. ’teljes név’ főorvosasszony mikor jön legközelebb?... stb. Hát én ezeknek a titulusoknak konkrétan semmit nem adok. Ez nem biztos, hogy mindig tisztelettudó és igazságos. De az biztos, hogy többször jobb, mint rosszabb. Egész idő alatt nagyon rosszul voltam az orvosok kiskirályos kezelésétő, pláne, ha az orvos meg is ülte ezt a lovat. Hát csak azért se mondtam ki így sosem a nevét…
Szóval ez a bizonyos hadnagynő megvizsgált. Meg kell mondanom, szerintem addig engem senki nem kérdezett olyan alaposan végig, mint akkor ő. Végre megnézte valaki a vállamat meg a karomat is. Tényleg nagyra értékeltem. Bár azt, amit mondott, annyira nem. Elég kategorikusan azt mondta, szerinte az én karom nem fog visszajönni. Mármint az izmok nem fognak újra működni. És amúgy is, miért akarom felvágatni magam az idegsebésszel. Hisz ’mindig’ létezik alternatív megoldás. A sebész meg amúgy is csak a maga érdekeiből, kedvteléséből felvág mindenkit. És én ezt ne hagyjam! Há! Mielőtt kiment, még azt is hozzátette, hogy kb. 3-6 hétre számítsak az ittlétemet illetően.
Olyan sokkhatásként éltem meg ezt a fél órás szeánszot, hogy utána egy óráig zokogtam és semmi kedvem nem volt semmihez, nemhogy aktív munkához a mozgással. Nem fog működni a karom… Nem tudom majd megemelni. Se önmagát, se mást vele. Ezt az infót addig még senki nem mondta nekem. Olyan hatása volt rám ennek a nőnek, mintha végigment volna rajtam minimum egy úthenger. De hát végülis... ami nem öl meg, az erősít. Ugye?... (innen a távolból üzenem neki, hogy ilyet, hogy valami nem fog menni tutira, még akkor se mondjon soha többet, ha az esetek 90%-ára ez igaz. Vagy ezek után vehetek tőle még pár kiló motivációt is?)
A felvázolt időkeret már csak hab volt a tortán. Én. Itt. 6 hétig. Még. Miaszar??? És a végén még csak nem is fog mozogni a karom?!! Minek? Minek legyek én itt? Még az ágyat sem tudtam magamtól emelni. Csak egy nővér tudta. Aki naponta kb. négyszer-ötször jött be. És akkor is pofákat vágott.
A traumatológiához képest amúgy még így is ég és föld volt a különbség, mind a nővérek, mind a körülmények tekintetében. Az oka nyilván az volt, hogy itt már nem volt mindenki full magatehetetlen. De én még az voltam. Még mindig.
Anyukám azért szerencsére mindig jött és rendbe rakott engem reggelente. A szobatársaim csak Piroskának hívták, aki mindig egy fonott vesszőkosárral robogott be, ami tele volt egy rakat kajával, vitaminnal, meg mosott ruhával.
Ja igen! Az első rehabos napomon felvilágosítottak, hogy itt már fel kéne öltözni. Mert férfiak is vannak ám! He!... Én meg tisztára rosszul voltam, hogy minek azt. Tök jól elvoltam egy szál lenge pólóban. Amivel ugye az volt a gond csupán, hogy csak olyat tudtam felvenni, ami konkrétan félbe volt vágva hátul. És bugyit is vegyek! Ja! Hát jó. A katéteres történetnek ugye csak pár napja lett vége, amivel nem jár a bugyi… hát igen, meg kell szoknom az új rendszert. Itt már bugyis a viselet.
A szobatársaim amúgy nagyon cuki nénik, asszonyok voltak. Az egyik egy volt újságíró, a másik geológus-tanár, a harmadik asszem valami egészségügyi munkájú. Egyikük hála az égnek volt annyira mobilis már, hogy ki tudta nyitni az ablakot. Meg ha valamit nagyon nem értem el, akkor segített.
Nem igazán tudtam elképzelni, hogy fogom én ezt itt elviselni még 3-6 hétig. Se fizikailag. Se lelkileg. Ja, ezekben a napokban meg kellett ismerkednem közelről a „szoba WC” csodájával. Hát. Nagy találmány. Csak ne nekem kelljen ráülni. És termelni valamit. Főleg úgy, hogy mindeközben minimum hárman vannak a szobában. Jeeee. Az igazi, határtalan bizalom alapjai… Az is elég bizarr volt, ha más művelte a történetet. Húú… nagyon kifutottam volna a szobából. A kórházból. Meg a világból is. Atyaég... Volt, akinek csak akkor működött a dolog, ha megnyitották a csapot, és kimentek a nővérek. Végülis abszolúte megértettem. Hogy lehet már ezt az egészet normálisan megoldani, miközben tudod és látod, hogy a nővér rád vár, hogy végezz, mert ezer dolga lenne még. Hajajjj. Kemény ez.
Ez a csoda-szobavécé kellő inspirációt és motivációt adott arra, hogy összeszedjem az összes erőmet. Rápihentem előtte és úgy döntöttem, akkor zúzzunk, én most megpróbálok kicsoszogni a klotyóra. Akkor talán 3-4 métert már meg tudtam tenni járókerettel. Gondoltam, max. majd pihenek a folyosón. Az egyik szobatársam azért eljött velem az ajtóig. És eljutottam! Szédültem, mint a fene, de nem érdekelt. Há! És siker! 10 méter oda, 10 méter vissza.
5 hét után először normális vécén. Mekkora eufória volt! Tejóég. Annyira büszke voltam! Magamra persze. Gyere világ és legyőzlek! És úgyis visszajön a karom is. Miért is ne jönne. Hisz én bele fogom rakni a munkát. És az mindig kifizetődik. Hisz HARD WORK PAYS ALWAYS OFF by Hosszú Katinka.
