„A mennyország nem hely, hanem tapasztalat.”
Ez volt az a mondat, ami a március harmadik hetének közepén arra indított, hogy pár nap múlva elutazzak Máriapócsra, a görögkatolikusok „fellegvárába”, az ország nemzeti kegyhelyére, egy háromnapos „Jézus-ima” lelkigyakorlatra.
Senkit nem ismertem, azt sem tudtam, pontosan hová megyek, és hogy is képzeljek el egy görög katolikus lelkigyakorlatot. Mindez nem tartott vissza, sőt inkább inspirált. Egy kedves ismerősnek köszönhetően a nyíregyházi pályaudvaron vártak rám autóval hétfő reggel, hogy pontosan odaérhessek a kezdésre, ami a helyközi járattal lehetetlen lett volna…
A harmincegynéhány résztvevő közül csupán ketten voltunk római katolikusok. Az első imaórán már rájöttem, hogy egy egészen új világba csöppentem, ami akár idegen is lehetett volna, de sokkal inkább lélekfrissítő újdonságként hatott. Mindenki tudta, mit kell csinálni és mit kell énekelni, csak én nem, de ez egyáltalán nem zavart, sőt segített abban, hogy teljes nyitott szívvel fogadjam be az ima minden mozzanatát. A szabadság érzéséhez nagyban hozzájárult Kocsis Fülöp Püspök atya, aki a bevezető mondatokban kihangsúlyozta: nem a formák gyakorlásán van a lényeg. Vagyis semmi baj, ha latin testvéreink (vagyis én), akik nem szoktak a sok keresztvetéshez, a maguk módján vesznek részt a liturgiákon. Persze ő azt nem tudhatta, hogy a tetőtől-talpig keresztvetés számomra régóta szimpatikus, és most végre kedvemre gyakorolhattam.
A mennyország nem hely, hanem tapasztalat. A Jézus-ima nem módszer, hanem életforma. De nem csupán a szerzeteseké, a „sivatagi szent atyáké”, hanem a mindennapi emberé is lehet. Olyan belső imáról van szó, amit a hétköznapi cselekvések közben éppúgy gyakorolhatsz, mint egy templomban töltött csendes óra alatt. Életforma, mert minden percedet átszőheti, segítve ezzel az „átistenülés” felé vezető úton, ami végső soron keresztény életünk célja.
Belső ima – mit is jelent ez? Egy egyszerű mondat az egész, amelyet folyamatosan ismétel magában az imádkozó ember: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön.”
Könnyűnek tűnik, igaz? Könnyű is… Egész addig, amíg ki nem derül, hogy a lényeg az lenne, hogy az ima közben ne gondolj semmire. Engedd el a gondolataidat, a kérdéseidet, a véleményedet, a terveidet, egyszerűen csak légy egészen jelen Isten számára. Figyelmeddel teljesen fordulj felé. Valahogy úgy, mint amikor a ritkán közlekedő vonatra vársz egy apró település kis állomásán. Csend van, s te minden idegszáladdal a vonat érkezésére koncentrálsz. Fülelsz, hallod-e már a távolban az érkezését jelző jellegzetes füttyöt, vagy a kerekek zakatolását.
Vagy mint amikor együtt vagy azzal, akit a legjobban szeretsz, de ritkán láthatsz: le nem veszed róla a szemedet, szinte minden szavát iszod, minden mozdulatát próbálod magadba vésni, teljesen betölt a jelenléte.
Szoktál így érezni Istennel, Teremtőddel kapcsolatban? Szoktál így várni Rá?
Ő így érez irántad. Szeretne Veled lenni, szeretetével körülvenni, lelked legmélyéig felvidítani, reményt és örömet adni. Van olyan néha, hogy csak leülsz és várod Őt, figyelsz Rá? Van, hogy nem gondolsz semmi másra csak Rá? Nehéz, ugye? Tele van a fejünk gondolatokkal, a szívünk érzésekkel. A Jézus-ima (és más szemlélődő imák) ebben segíthet: megtanulni, hogyan lehet Istenhez közelebb menni a saját gondolatainknál és érzéseinknél. Észrevenni, hogy Ő maga a LÉT, s belefeledkezni ebbe a felfoghatatlan, de érzékelhető valóságba.. Isten mindig jelen van számunkra – mi viszont legtöbbször tele vagyunk gondolatainkkal, érzéseinkkel, tervekkel, vágyakkal, félelmekkel, fájdalmakkal – magunkkal. Ez természetes, ilyenek vagyunk mi, emberek, s Ő ilyennek szeret bennünket. Épp ezért érdemes figyelmünket magunkról Isten felé irányítani, és elindulni Hozzá az úton. Elengedni mindazt, amit szorongatunk a kezeinkben, hogy Ő beletehesse azt a csodálatos ajándékot, amit kezdettől nekünk szánt.