A mai naptól kezdve országosan bezártak az iskolák a vírus miatt. Tegnap azon gondolkodtam, vajon hogyan élném meg diákként, ha akkoriban ilyen történik. Hiszen nem volt az olyan rég. Ezelőtt alig tíz évvel még én is középiskolás voltam, és bár voltak nehéz napok, mindig is szerettem iskolába járni. Szerettem abba a gyönyörű szecessziós épületbe járni, volt egy kis Roxfort hangulata az iskolának. De leginkább a tanárok társaságát szerettem, az irodalom órák elmélkedő hangulatát, a rajz órák alkotói csendjét.
Most, immár fiatal kezdő tanárként egyszerre izgalommal és egyben aggodalommal tölt el ez a helyzet. Szakdolgozatomat tavaly pont az e-learning és a digitális pedagógia témájában írtam, de azért ez most mégis más. Ez egy éles helyzet. Persze helyt kell állnunk és biztosra veszem, hogy helyt is fog állni a magyar pedagógustársadalom, de hazugság lenne tagadni, hogy a személyes kontaktus adja meg a lelkét a tanár-diák jó viszonynak.
A diákjaimat mindig megkérdezem, hogy érzik magukat, mi minden történt velük a legutóbbi közös óra óta, ők pedig időnként meg is dicsérik az öltözékemet vagy a hajamat, és kölcsönösen kedveskedünk egymásnak, vicceket mesélünk valamiről. Most vajon tudunk ilyen kedvesek és vidámak lenni egymással? Ugye nem fogunk bepánikolni (nagyon)?
„...hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk…” (2Tim 1:7)
Biztos ismeritek azt a közmondást, hogy amikor az észt osztotta Isten, akkor XY elfelejtett sorba állni. Én sokszor elképzelem ezt a klisés közegbe ültetett jelenetet, amikor Isten mindenkinek kicsit más arányban osztja szét azokat a tulajdonságokat, amelyek meghatározzák a személyiségünket és egyéniségünket. Ilyenkor azt gondolom, hogy nekem nagyon keveset adott a realitás talaján álldogálásból és valahogy rengeteget az empátiából, ami azt az ambivalens turmixot hozza létre, hogy bár nagyon szeretnék segíteni és jószerivel meg is látom azokat a helyzeteket, amikor szükség lenne segítségre, mégsem találom meg az eszközöket ahhoz, hogy meg tudjam azt valósítani.
Áprilisban zarándoklatra indultunk volna a férjemmel. Az első spanyolországi zarándoklatom óta azt érzem, hogy szükségem van minden évben erre az utazásra, amely lelkileg feltölt és közelebb visz Istenhez és az emberekhez.
Mi olyan különleges benne? Természetesen nagyon összetett a válasz, de az emberek egymás felé fordulása az egyik legkiemelkedőbb. Ez az, ami a mai világunkban a mindennapi életből leginkább hiányzik.
Nem egyszerű a mostani helyzet. Aggódunk az egészségünkért, a nagyszüleinkért, a gyerekeinkért, a távol levőkért, a munkánkért, a megélhetésünkért, a diplománkért, és ki tudja még miért.
Rajtam hullámokban jelentkezik az aggodalom. Amikor túl sok ember van a metrón, de akkor is, amikor túl kevés – elég ijesztő hatást kelt. Sokáig semlegesen tudtam hozzáállni a vírus okozta problémákhoz. A héten kiderült, hogy csak azért, mert túl messze volt még tőlem. De amikor dörgedelmes rektori levél hirdeti, hogy nem mehetsz az egyetemre, teljesen mindegy, hogy már nincs is arra dolgod, mégis érzed az üzenet súlyát. Amikor négy különböző hierarchiai szinten döntenek arról, hogy folytathatod-e a tanári gyakorlatodat, hát, hogy is mondjam, nem a derűs szabadságérzés az első, ami eszembe jut erről a helyzetről.
De nem is erről akartam beszélni.
Hanem arról, hogy ebben a szürke, nyomasztó, mentális és érzelmi viharban hirtelen felbukkannak napsütötte szigetek. Szélvédett óvóhelyek. Mint a tavaszi virágok, előbukkannak az élettelennek látszó földből.
A karanténban tengődő olasz gyerekek színes-szivárványos lepedőket festenek, kilógatják az ablakaikba, ezzel bíztatják egymást. A lakótömbökben élők kimennek az erkélyeikre és együtt zenélnek, énekelnek, előkerülnek a gitárok, csörgődobok, harmonikák, trombiták és operaénekes alsószomszédok. Közös térbe ugyan nem mehetnek, de közösséget alkotnak. Az internet tele van a #coloravirus és #AndràTuttoBene (minden rendben lesz) hashtagekkel, ezzel világszinten csalnak mosolyt gondterhelt arcokra.
„Nem lenne gond a vallással, csak az a baj, hogy elavult. Ha tudna adaptálódni a modern világhoz, sokkal hatékonyabb lenne.” Te is sokat hallod ezt? Én nagyon gyakran találkozom ezzel a véleménnyel barátoknál, ismerősöknél és idegeneknél is. Őszintén mondom, meg tudom érteni. Nem azért, mert egyetértek vele, hanem mert el tudom képzelni, milyen lehet a vallás kívülről. Isten nélkül. Érthetetlen szertartások, szabályok, kötelezettségek és tiltások sokasága, látszólag értelmetlenül.
Azon gondolkoztam, milyen hasonlattal tudnám legjobban megjeleníteni, amit mondani akarok. Sokáig törtem a fejem, míg ma reggel a hamvazószerdai mise előtt hirtelen eszembe jutott.
Képzelj el egy biciklikereket! Az abroncs az életed. A kerékagy Isten. Ott van a középpontban minden, ami Ő. Jézus áldozata, a feltámadás, a megváltás, a szeretet. A küllők összekötik az életedet Istennel, ez a látható egyház: a Biblia, a papság, a szentségek, a hierarchia, a szabályok, a kérések, a szertartások, a törvények, az ajánlások, a tiltások. A küllők összekötik az abroncsot a kerékaggyal és ahogy a kerék gördül, mindig másik küllő kerül függőleges helyzetbe. Az életed folyamán, egy napod folyamán is mindig más eszköz segít, hogy kapcsolatban maradj Istennel. De a lényeg a kerékagy, a középpont, ugye?
100 másodperc éjfélig. Ennyi maradt hátra az emberiség életének napjából, legalábbis az atomtudósok szerint. A végítélet órája (Doomsday Clock) a föld legkiválóbb elméinek döntése alapján hivatott mutatni, milyen közel áll az emberi nem a teljes pusztuláshoz, és ennél fenyegetőbb időt még soha nem láthattunk. Magunknak köszönhetjük - a klímaváltozás ma már tagadhatatlan, katasztrofális hatásait az egész világon látjuk; a fegyvereink túlnőttek minket, mi pedig túlnőttük a Földet.
Talán nem mindannyian vagyunk ezzel így, de engem a hírportálok és a worldometer számlálói napról napra egyre mélyebbre taszítanak a reménytelenségbe. Elkeseredve, tehetetlenül ülök a gép előtt, és érzem, ahogy süllyedek a szorongásba. Őszinte leszek - nem a bolygót féltem, hanem magamat és a sok-sok csodás embert, akit annyira szeretek. Félek a szenvedéstől, félek a háborútól, félek az éhségtől, az árvíztől, a koronavírustól… félek, hogy tényleg így pusztul el az emberiség, és szorongat ennek az ígért közelsége. Hiába tudom, hogy Isten kezében van minden, olyan félelmetes hely időnként a világ, és olyan könnyen megrémülök.
„Miért félsz a halandótól, az olyan embertől, aki a fű sorsára jut? Elfelejtetted alkotódat, az Urat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek? (...) Mert én, az Úr vagyok a te Istened, aki fölriasztom a tengert, hogy zúgnak hullámai. Seregek Ura a nevem!” (Ézs. 51:12-15)
A Bakancslista filmet szerintem senkinek sem kell bemutatni. A filmben szereplő listát pedig már rengetegen adaptálták a saját életükre vonatkozóan. Vajon mit szeretnék még megtenni, mielőtt meghalok?
A Zöld Bakancslista ehhez képest arról szól, mit tudsz megtenni, mielőtt a Föld meghal. Tudom, Greta Thunberg, meg klímaválság és zero waste meg veganlife, ez mind jól hangzik, szép képek kerülnek ki instára ezekkel a hashtagekkel. Sokan csak legyintenek, ha ilyet látnak, vagy lehülyézik az embert; vannak, akik irigylik azokat, akik vállalják, hogy hulladékmentesen élnek.
Akik úgy érzik az előszó alapján, hogy ez a téma a fülükön jön ki, és különben se mondja meg senki, mikor vehetek el műanyag zacskót a tescos zsemléhez, azoknak most megköszönöm a figyelmet, és ha úgy érzik, mégis szeretnének belevágni valami újba, keressék vissza a cikkem.
Túl régóta beszélünk már környezetvédelemről meg újrahasznosításról, mégsem történik változás. Ezek szerint valamit rosszul csinálunk. Tény, hogy sok múlik a multinacionális cégek hozzáállásán, de rajtunk, embereken is. Ha én a saját életembe bevezetek egy olyan szokást, ami nekem jó, akkor azzal hatok másokra.
Új év, új évtized, új fogadalmak. Bár, kit áltatok – a témák ugyanazok, és nem csak szilveszterkor, hanem szinte minden nap újrakezdem az ígérgetést. De most nem is erről szeretnék beszélni.
Az egészségemről való gondoskodás mindig dobogós helyen áll a fogadkozási listámon, újabb és újabb aspektusokból megközelítve a témát – most éppen a látószervem van terítéken. Mint minden, magára valamit is adó ezredfordulós, értékes időm jó részét én is különböző képernyőkre tapadó szemmel töltöm, ennek minden közepesen kellemetlen következményét rendszeresen tapasztalva. Az elvesztett időérzék és a folyamatosan érkező ingerek miatt túl keveset pislogunk, és az ebből fakadó szemszárazság elkerülését segítheti a 20-20-20 szabály: 20 percenként felnézni a gépből és legalább 20 másodperci kb. 20 láb (6 méter) távolságba tekinteni. Az utóbbi időben buzgón gyakorlom – nem mondom, hogy túl jól megy, de próbálkozom, és tényleg jó érzés időről időre kiszakadni a kék fényből.
Örök fogadkozásaim sorában szintén előkelő helyen áll a „most aztán tényleg összeszedem magam”. Mától minden más lesz! Nincs több feledékenység, magam után futás, rendezett, szervezett, felnőtthöz méltó életet fogok élni. Csak idő kérdése volt, hogy hosszú szemezés után én is megpróbálkozzak a sokak által magasztalt bullet journal (bennfenteseknek csak BuJo) -vezetéssel – igaz, a szükségesnél két héttel később, január közepén ültem le megtervezni az évet, de az ilyen apróságokon már nem akadok fenn.
Nem tudom, hogy te, Kedves Nőtársam, aki ezeket a sorokat most olvasod, szintén azok közé tartozol-e, akik a táskájukkal a hónuk alatt túlélnének egy kisebb méretű apokalipszist. Víz, zsebkendő, fájdalomcsillapító, rágó, hajkefe, hajgumi, sebtapasz, biztosítótű, kézfertőtlenítő, kézkrém és még ki tudja, mi minden leledzik a táskám mélyén. Egy időben még fogpiszkálót is hordtam magamnál!
És igen, ha belegondolok, ez mind luxus. Mármint… nem, a zsepit és a hajgumit nem gondolnám annak. És fájdalomcsillapító nélkül elindulni otthonról felelőtlenség, hiszen egy nőnek bármikor kellhet, nem fejtem ki, miért. De a dolgok nagy részét nem lenne szükséges magammal vinnem minden nap. Hiszen van otthon, addig kibírom.
Egy egyszerű koliszobában élek, abszolút nem luxusban. DM-es fogkefém van és akciós fogkrémem. Jó, samponból nem a legolcsóbbat veszem, de azért ott sem szalad el velem a ló. A fürdőszobában nem érzem magam a felső tízezer tagjának, és csak a vízhasználat közben szokott eszembe jutni, hogy hálát adhatok európai létemért, amiért nem kell aggódnom az ivóvíz és az vízöblítéses vécé miatt.
Egészen tavaly januárig meg sem fordult a fejemben, hogy hajléktalanként nem csak az alvóhely és a mindennapi betevő okoz gondot. Egy éve találkoztam először a Kívül Belül Boldogság #nemluxustáska kampányával, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a rászoruló nők olyan apró, főleg higiéniai termékektől vannak megfosztva, amik számunkra természetesek és mindig elérhetők a fürdőszobapolcunkon. Mert míg mi összetevők alapján választunk tusfürdőt és válogatunk az egészségügyi betétek között, eszünkbe sem jut, hogy vannak nők, akik be sem tévednek a drogériába, mert jó, ha ételre futja.
A #nemluxustáska kampány lényege, hogy olyan higiéniai termékeket gyűjtsünk össze az arra rászoruló nőtársainknak, amik a nehézségek közepette is segítenek megőrizni emberi méltóságukat és női mivoltukat. És itt tényleg nem luxuscikkekre gondolunk!
Hogyan segíthetsz ebben?
Kedves OlvaShoe!
Van kedved játszani?
Tavaly a 777blog.hu olvasáskihívást indított, amit 2020-ban szeretnénk megismételni.
A cél, hogy év végéig 12 db, különböző szempont alapján választott könyvet olvassunk el.
Tölts fel egy képet Instagramra arról a könyvről, amit éppen olvasol és használd az #olvashine-t.
Tetszőleges sorrendben, de egyszerre egy szempontot teljesítve a következő témakörökben keress könyvet:
12 könyv 12 hónap alatt. Vállalod a kihívást?
Sziasztok újra, Major Péter vagyok, a Szerinted baromság cikksorozat írója, amelyben számomra érdekes összefüggéseket nyitogatok. Volt már szó arról, hogy az intimitáshoz szenvedés kell vagy arról, hogy a rossz nem csak a jó hiánya.
Most belső konyhánk témájába kalandozom el, ha szerinted baromság, írj nyugodtan.
Ülök a TV stúdióban, velem szemben a reflektor és műsorvezető, és mondom: „Hogy nem szeretem a misszió szót, olyan elcsépelt..”
Aztán hazafelé a Keleti pályaudvar előtt megyek a buszhoz. Állok a zebránál. Piros a lámpa, nézem az utca túloldalát.
Egymás mellett van egy McDonald’s és egy Hús és hentesáru. Éhes vagyok, automatikusan arra gondolok, beülök a Mekibe valamit enni. Bevillan, miért oda? Miért nem veszek inkább magamnak 20 dkg darált húst. Van otthon olasz tésztám, csinálhatnék spagettit. Vagy vehetnék három csirkecombot és egy óra múlva este megcsinálnám valami salátával. Rengeteg lehetőségem van és én mégis a McDonald’sban állok sorban. El is szégyellem magam és át is megyek a gyrososhoz. :)
Eszem a gyrost mindennel. Nem hagynak nyugodni hülye szavaim. „Misszió.” „Elcsépelt.” De mit jelent egyáltalán? Érzem a ismeretlen szagát, olyan mint a Múzsa, aki előhozza a kényszert, hogy alkosson a művész. De ne félj, ebben a cikkben nem akarok éjszakába nyúló intim és féktelen intellektualizálást. Sem hajnalig tartó durva és érzékeny vulgaritást.
Csak megenni a gyrost és elmondani, mire jutottam.
A sok semmitmondó, és egy átlagosan szépérzésű halandót – jelesül engem – agyvérzésközeli állapotba segítő ünnepi Facebook bejegyzés között megakadt a szemem egy képen. Nyilván vállalhatatlan „cukiságokat” írt hozzá a bejegyzés készítője, de a kép ettől még jól sikerült. Egy bizonyára keresztyén identitású „fotosopp”-bajnok összehozott két koszorút, úgy, hogy pont a kép közepén találkozik a kettő. Talán el tudod képzelni az adventi ajtódíszt vagy koszorút, ahogy az élénkzöld tűlevelek, a rajta pirosló mini karácsonyi dobozkák és mikulások egyszer csak egybefonódnak egy száraz, barna, teljesen dísztelen töviskoszorúval.
Régóta gondolkozom azon, hogyan is lehetne visszaadni az adventi hangulat kettősségét, bonyolultságát, a keresztyén ember ünneplésének alapvető reménységét úgy, hogy abban közben ne a világ ítélete, hanem az Isten mérhetetlen szeretete váljon nyilvánvalóvá. Mert általában a legkönnyebben ilyenkor ez megy nekünk „mellverős” keresztyéneknek, vagyunk mi, meg van a világ. Mi, akik tudjuk, akik jól ünnepeljük, akik megmutatjuk, meg a sok fogyasztói szemléletű „e világ gyermekei”, akik szegények nem tudják, és készen is van az ítélkezés örök érvényű ünnepi hangulata.
Karácsony örömüzenete nemcsak az, hogy mennyire is szerette Isten a világot, hanem a János 3:16 folytatása talán még fontosabb: „Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” A Karácsonyban Isten legfőbb terve válik újra és újra nyilvánvalóvá: nem ítélet, hanem Krisztus elfogadása által megváltás és üdvösség.
Az anyaotthonban telefonálok. A tegnap kapott péksütemények egy részét már kiosztottuk, jó nagy mennyiség érkezett, a másik fele mehet a fagyasztóba, később jól jön majd. „Jó napot, igen, nagyon köszönjük, hogy ránk gondolt, most sajnos nem tudunk ruhát fogadni, hála Istennek, tele a raktár, esetleg más intézményeknek… Köszönjük még egyszer!”
A metrón utazom. Szemben a plakát, amit már annyiszor láttam; mióta az eszemet tudom, ugyanaz. Tényleg jól ki van találva, miért változtatnák meg? A mézeskalácsszív a harapásnyommal, szeretet.éhség… szép, érthető, szívhez szóló. Mellette két másik élelmiszergyűjtő szervezet felhívása, soha nem lehet túl sok belőlük, sajnos.
Nézőtéri székben ülök. Folyik a könnyem. A színpadon gyerekek mesélik el néptánccal a kis gyufaáruslány történetét. Már kislánykoromban megérintett a mese, gyönyörű volt, fájdalmasan szép, de most egészen új szemmel nézem. Az otthonban lakókat látom.
„Az elpusztíthatókra gondolok,
teli van velük a Föld.
Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok,
szagos ingek,
sem a pénz ezüst kerítései,
sem a szerelem.”
(Csoóri S. – Hogy ne legyen sötét)
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics