Allegorikus írás lelki sebeink gyógyulásáról. Lehetne nyíltabban, hosszabban, másképp. Én most így tudok beszélni erről. Talán pont te vagy az, akinek ma ezt kell olvasnia.
Türelmetlen vagyok magammal. Ha rájöttem, mi a problémám, elvárom magamtól, hogy azonnal feldolgozzam, megoldjam és továbblépjek. Nincs idő a lelki gyógyulásra, építeni kell az életet, menni előre, keresni a lehetőségeket, fáradozni a célokért.
Ha elütne egy busz és két hét lélegeztetés után felébrednék, az lenne az első gondolatom, hogy akkor én most ezen túllépek és kisétálok a kórházból? És vajon az orvosok és a családom hagyná, hogy egyedül oldjam meg, hiszen erős vagyok és önálló, az idő különben is segít majd? A törött csontoknak és a bevarrandó sebeknek nem segít az idő. Sőt, ha rosszul forr össze a csont, egy életre mozgáskorlátozott lehetek. Esetleg később újra el kell törni és újra átélni a fájdalmat. A be nem varrt sebek pedig örökre csúnya sebhelyeket hagynak. Miért nem törődünk a lelki egészségünkkel? Miért gondoljuk, hogy majd mi megoldjuk, hogy majd a másik megoldja?
Mi, a shoeshine.hu csapata, profik és amatőrök, lelkesek és még lelkesebbek arra vállalkoztunk, hogy részt veszünk Isten nagyszerű tervében. A magunk módján csatlakoztunk Krisztus misszójához, és a tapasztalatainkból kiindulva, a saját szűrőnkön átengedve és a saját eszközeinkkel közvetítjük az Ő üzenetét.
Arra törekszünk, hogy megmutassunk Istenből valami újat, azt, hogy Ő kreatív. Megosztjuk, amit már átéltünk, valami olyat, amit esetleg csak mi tudunk – mert személyes ajándékként Tőle kaptuk.
Célunk, hogy a hétköznapi apróságokon, vagy épp egy-egy ünnepi pillanaton keresztül megmutassuk Isten végtelen kreativitását, ami minket is kreativitásra ösztönöz.
Van kedved csatlakozni?
Egyedül érkeztem. Ráadásul utálom a tömeget. A metrómegállótól sétálva eltévedtem. Sorbanállás közben konstatáltam, hogy nincs meg a regisztrációs e-mail, amiben a QR-kódomat kaptam. Egyszóval: nem indult jól a szombat délutánom.
Aztán szembejött egy lány a közösségemből. Később még egy. Meg még két srác. Meg egy nővér. Meg egy kispap. Gyűltek az ismerősök. Kezdtem feloldódni. Ha egyelőre még nem is volt ahhoz hangulatom, hogy felhőtlenül élvezzem a programot, de megnyugodtam, hogy nem két vadidegen közt ülve kell eltöltenem a hátralévő órákat.
Ha másért nem, legalább az ismerős arcokért érdemes volt – gondoltam magamban. És fel sem merült bennem, hogy az Isten ennél jóval többel készült nekem.
Az első blokkban személyes történeteket hallottunk. Hogyan éli meg az istenkapcsolatát egy humorista, egy aerobikedző vagy épp egy zenész. Kritikusan hallgattam minden szót, kötözködtem magamban, direkt nem értettem egyet senkivel. Egy idő után kívülről is hallottam magam és felismertem a jól bevált sémámat, amit minden ilyen alkalommal követek: ahelyett, hogy jelen lennék és kitárnám az ajtót az érkező Úr előtt, bezárkózom, a kulcsot kétszer is ráfordítom, és biztos ami tuti, elbújok a sarokban, magamra húzva a szúrós páncélomat. Az egyetlen szerencsém, hogy Isten sem tér el a szokásos módszerétől: ilyenkor megáll a bezárt szobám előtt és megvárja, amíg ráeszmélek, hogy ilyen már máskor is történt, és nem esett bajom, amikor meglátogatott. Sőt.
egy rádióinterjú margójára
Bevallom egészen őszintén, amikor először megláttam, milyen témában írhatnék cikket, egy pillanatra elöntött a fásultság érzése. Már mindent olvastam, hallottam, láttam az LMBTQ-mozgalommal kapcsolatban, és egyszerűen elképzelhetetlen volt számomra, hogy új hangot lehet megütni ebben az egyszólamúságban. A júliusi Pride-hónap, majd aktuálisan a „zéró előítélet”-kampány minden fórumon címlapra tolta a mozgalmat és a mögötte álló gondolkodásmódot. Támadó és támogató felszólalások hada vonult fel, és nekem elegem lett a témából. Belefáradtam már a felesleges háborúskodás figyelésébe is.
Ennek ellenére bíztam abban, hogy lesz értelme megnyitni a rádióbeszélgetés linkjét, és nem csalódtam. Megjelent a színen egy keresztény felszólaló, aki, azzal együtt, hogy bibliai alapokon ír, és így nem támogatja a mozgalmat, meg sem próbálja tagadni a győzelmét. Szabados Ádám teológus hét részes cikksorozatban fejti ki az LMBTQ-ideológia diadalához vezető filozófiai utat, amit az emberiség végigjárt. A Manna FM-en folytatott beszélgetésben Darwintól kezdve Marxon, Freudon és még rengeteg nagyhatású elméletalkotón keresztül magyarázza, milyen várható és valójában elkerülhetetlen volt a gondolatrendszer kialakulása és kulturális győzelme.
A Tábor Hegyi Napok a Nyolc Boldogság Közösség ifjúsági tábora, ahova nyaranta több mint 150 fiatal jár. Sokaknak ez az egyetlen mozdíthatatlan program a nyáron, mert Homokkomáromban Istennel és egymással is közösségben lehetnek. Az idei THN résztvevőinek beszámolói következnek:
„Sokadik THN-emen vagyok túl. Ami ezekben közös, azok az önfeledt találkozások. Akár Istennel, akár a táborozókkal – a lényeg, hogy önmagad lehetsz. A közös ünneplés, dicsőítés öröme felejthetetlen, általa tested-lelked felfrissítheted, és igazi mély találkozást élhetsz meg Istennel. Az Ő számára mindennél fontosabb az, hogy kapcsolatban legyen veled, erre tökéletes a tábor atmoszférája. Emellett itt egy olyan csapat vár rád, akik társaságában egész héten szeretettnek és vidámnak érezheted magad.” (Csonka Előd)
„Csak csütörtök délben érkeztem a táborba, ahol egyből hatalmas szeretettel fogadtak. Két éve ismerem a közösséget és járok különböző programjaikra. Ez idő alatt sok kapcsolattal gazdagodtam. Mikor velük találkozom, egyből olyan érzésem támad, hogy haza érkeztem, így már az első napon tudtam, hogy otthon vagyok. Nehéz félévem volt, lelkileg nem tudtam jól kezelni egyes dolgokat, és szépen lassan kezdtem szétesni. Úgy éreztem magam, mint aki távolodik Istentől és tudtam, hogy ez nem miatta, hanem miattam van. Fájt, amikor bűnt követtem el, mert tudtam, hogy ezzel Neki is fájdalmat okozok, így lassan szégyenérzet kezdte el beburkolni a szívem. Csütörtök este a kiengesztelődésről volt szó, elmentem gyónni és sikerült ezt a réteget letennem – vagy inkább Jézus volt az, aki levette rólam. Ismét megtapasztaltam, hogy Ő a lélek szabadságára hív. A hátralévő napokban pedig azt éreztem, mintha egy tiszta, szerető szívvel szeretne a Jó Isten megajándékozni. Azt hiszem, ez egy életre szóló kaland, hogy ezt az ajándékot el tudjam és be tudjam fogadni. Hálás vagyok, hogy a THN-en erre újra ráeszmélhettem.” (Virág Barna)
Ülök a klíma szagú vonatpótló buszon, szól a Retro Rádió és dörgölöm a spotym: „Kéne valami nyers, fain zene.” Egy szívszakadtig húzó cifra muzsika. Valami tiszta rave, amit csak az oroszok tudnak.
Mutatom a jegyem, fogom a hátizsákom, iszom a vizem. Elrepül az út. Zakatol bennem a vegytiszta steril zene, amit nem szennyez hangszer. Vár a Tábor Hegyi Napok 2019!
Megérkezés:
Mindig izgatottan várom a Tábor Hegyi Napokat, mert teljesen váratlan gondolatokat hoz elő belőlem.
Éjjel érkezem, mint az Edda számban. Kíváncsi vagyok, előjönnek-e azok az egzotikus impressziók, amit a tavalyi cikkemben írtam. Most annyiban lesz más, hogy nem nyaralni jövök, hanem dolgozni. ShoeShine összefoglalót forgatunk róla. Ők vártak minket, én vártam őket. A szervezők rutinosak, a terep ismerős, a rendszer profi, és pár perc múlva már van vacsorám és hálóhelyem.
Munka:
G-dúrban zúgnak a kabócák, a csillagok meg fényesek, a levegő meg erdő illatú. Együtt a stáb, egy utolsó check: memo kártyák üresek, akkuk telik, és nem fordítva. Kérdezek, válaszolnak, a tekintetek tiszták. Jó itt lenni. Ismét kiderül: az emberek szeretnek ide jönni. A fiúk viccesek, a lányok jófejek, és mindenki meg tud fogalmazni épkézláb gondolatokat. Ha azt hiszed, ez normális, csak mondom, gyere el shoeshine-osnak, egyből nem fogod mindennapinak tekinteni. Na de most Follow the flow.
Néhány hete mozgáskoordinációs hiányosságaimnak köszönhetően kisebb sportbalesetet szenvedtem, ami arra azért elég volt, hogy aznap ne tudjak a számomra szokásos módon (ti. két lábon járva) közlekedni. Barátaim minden létező módot kitaláltak, hogy segítsenek eljutni A pontból B pontba, így utazhattam többek között feltett lábbal, talicskában fekve. Csupán az rontotta el az élményt, hogy ebben a helyzetben szembe kellett nézem az általam egyik legnehezebben elfogadható érzéssel, a tehetetlenséggel, a rászorultsággal.
Mindig is büszke voltam arra, hogy nincs szükségem más emberek segítségére, és természetesen gondosan elkerültem azokat a szituációkat, ahol kiderült volna, hogy mégis van. Addig eljutottam, hogy megértsem, Isten nélkül semmi vagyok, és semmit nem tudok. Ostobaság is lenne a Mindenható Teremtő Úrral szemben kijelenteni, hogy kösz, majd én jobban tudom… (Nem mintha soha nem csinálnék ilyen ostobaságot, persze.) De más emberek előtt gyengének, butának, inkompetensnek látszani? Na azt már nem. Határozott és magabiztos meggyőződésem volt, hogy ez az Isten szerinti gondolkodásmód, hiszen Ő azt mondja, hogy egyedül Rá hagyatkozzam, ne mástól várjam a segítséget. Nem is vártam, sőt, egyenesen rettegtem a helyzetektől, amikor a saját határaimhoz elérve más ember erejére kellett volna támaszkodnom. Abban a percben azonban, hogy már nem tagadhattam a gyengeségem, megértettem, mekkorát tévedtem.
„Jobban boldogul kettő, mint egy, fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember felemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli fel senki.” (Préd. 4:9-10)
Élet a San Salvador út után
Miután kicsit összeszedtük magunkat az egyszerű egyházi szálláson Oviedoban, másnap már útra is keltünk Avilés felé, ugyanis a tervünk az volt, hogy a San Salvador út után becsatlakozunk az Északi útba. Ez egy nagyjából 35 km-es sétát jelentett Oviedo-tól Avilés-ig. Becsülettel végig is jártuk, habár nem egyszer eltévedtünk, extra kilométereket mentünk a Via de la Plata-n (az Ezüst úton), a nap pedig kegyetlenül tűzött hosszú órákon át a nem éppen lábkímélő aszfaltúton. A lábam már csakis mezítláb volt képes létezni, noha két túracipőt és egy papucsot is kipróbáltam ezen a szakaszon.
Aztán végre megérkeztünk a városba. Az egyházi szállás itt teljesen más jellegű volt. Egy nagy térből állt a hálóhelyiség, összesen 48 fő befogadóképességgel. Talán csak egy-két ágy maradt üresen. Ez valóságos sokk volt az eddig tapasztalt bensőséges zarándoklat után. Másnap megkezdtük utunkat a Camino Norte-n. Mivel a férjem térdét az utóbbi két napon nem kíméltük, úgy döntöttünk, az első szakaszt rövidre tervezzük. Meglepetésünkre azonban valahogy egy alternatív útvonalra keveredhettünk, vagy valami félrecsúszott, mert 14 kilométer után pislogva néztük, hogy már rég elhagytuk a szállást, ahol éjszakázni terveztünk. Az út maga egyébként nem ragadott magával. Rengeteg zarándok volt, de nem találtuk velük a közös hangot. Én pedig alighanem belázasodtam. Ezért aztán buszra szálltunk.
A buszozást és/vagy autózást sokan csalásnak gondolják. Magam is úgy gondoltam, hogy ez az a dolog, ami nekem nem fér bele, az már nem igazi zarándoklat, ha valaki külső segítséget vesz igénybe. Ez az út többek között ezt a hozzáállást is megváltoztatta bennem. Már miért ne lehetne része ez is egy zarándoklatnak? És ha valaki úgy lesérül, hogy képtelen továbbmenni? Miért ne lenne joga elfogadni a segítséget?
Camino de San Salvador és az elengedés camino-ja
122 km, 6 nap, hegyek, völgyek, folyók, erdők, kertek, hó, eső, napsütés.
Mikor először jártam Leónban a három évvel ezelőtti zarándoklatomon, alig vártam, hogy magam mögött hagyjam. Valószínűleg túl korán érkeztem egy szombati napon, ami miatt majdnem teljesen üresek voltak az utcák és a terek, nagyrészt minden zárva volt, mintha aludna az egész város. Szépnek találtam egyébként, főként a hatalmas katedrálist és a környékét. Ennek ellenére átsiettem rajta, mert fizikailag és lelkileg is úgy éreztem, hogy ki kell onnan szabadulnom, és folytattam az utam Santiago de Compostela felé.
Idén León egy tökéletesen más arcát mutatta nekünk. Innen kezdtük ugyanis az idei zarándoklatunkat a férjemmel, a hegyeken átívelő, kevéssé ismert San Salvador utat.
Aranyló napsütésben érkeztünk meg és a vasútállomásról egyenesen a katedrálishoz mentünk. A város tele volt élettel, tavaszi rügyeiket bontogató fákkal és színes virágokkal. A szállásunk a ferences rendi szerzetesek által fenntartott albergue volt, közvetlenül a templom szomszédságában.
Olyan motivációval indultunk neki az első napnak, ahogyan senkinek sem szabadna. Ebből a lelkesedésből csakis az egyenes pofáraesés következhetett. Először is, León még mindig óriási városnak bizonyult. Teljesen sötét volt még, mikor elindultunk – Spanyolországban nagyjából két órával később kel fel a nap, mint Magyarországon. Egy örökké tartónak tűnő gyalogút vezetett ki minket onnan, kissé kiábrándító gyárak, áruházak, autókereskedések mentén és mikor kiértünk, hiába kelt fel a nap, majdnem megfagytunk.
De amikor végül kiértünk az agglomerációból, az csodálatos volt. Amikor meglátom azt a vörös földet, ami ezen a környéken jellemző, mindig könnybe lábad a szemem. Bizonyára elfogult vagyok ezzel a hellyel és mindennel, ami a hangulatához hozzájárul, de ez a fahéj-színű föld nekem elszorítja a torkom és eszembe juttatja, hogy Isten annyira tökéletesen alkotta meg a körülöttünk levő világot, amilyen tökéletességre csakis Ő képes (mert hogy ez a talajtípus nem a legtermékenyebb, mégis gyönyörű).
A digitális kompetencia fontossága
„Az olyan ember, aki nem ért a számítógéphez, a XXI. században analfabétának fog számítani.” - írja Teller Ede 1990-ben. A digitális pedagógia és a digitális írástudás fogalmainak és jelentéseinek kibontása előtt fontos azzal kezdeni, hogy napjainkra megjelent egy új kompetencia, amely elvárt és meghatározó szerepet tölt be mind az iskolaévek alatt, mind a munkaerőpiacon: ez a digitális kompetencia.
A digitális kompetencia olyan elvárásokat foglal magába, mint például „...az elektronikus média magabiztos és kritikus alkalmazása munkában, szabadidőben és a kommunikáció során. E kompetencia a logikus és kritikus gondolkodáshoz, a magas szintű információkezelési készségekhez és a fejlett kommunikációs készségekhez kapcsolódik. Az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásával kapcsolatos készségek a legalapvetőbb szinten a multimédiás technológiájú információk keresését, értékelését, tárolását, létrehozását, bemutatását és átadását, valamint az internetes kommunikációt és a hálózatokban való részvétel képességét foglalják magukban.” (forrás: ofi.hu)
Már évek óta jól észlelhető, hogy az állandóan változó világ tendenciáit majdhogynem képtelenség követni és utolérni, ezért fontos tudatosítani, hogy folyamatos és állandó tudásbővítésre és információszerzésre van szükség. Tehát a digitális kompetencia szerepe meghatározó és az életben való boldoguláshoz már-már nélkülözhetetlen.
Az elmúlt fél évben lehetőségem nyílt olyan zarándoklatokon részt venni, amelyek által Isten tanítani akart engem. Az első Panamába, az Ifjúsági Világtalálkozóra vezetett, ahol Ferenc pápa is jelen volt a világ ifjúságával együtt. Múlt héten pedig Csíksomlyóra utaztam, ahol az erdélyi, valamint a kárpát-medencei magyarokon kívül a csángók és a románok is együtt ünnepeltek a Szentatya által bemutatott szentmisében.
Ennek a két zarándoklatnak a gyümölcsei a találkozás, az egység és a közösség megélése voltak számomra, valamint lépéseket tehettem afelé, hogy felfedezzem Isten igazi arcát. Azét az Istenét, aki egy, de három személy. Különböző, mégis egy-szerű, egy-ügyű… S rájöttem: ahogy ő EGY, úgy kell nekünk is egynek lennünk. Amikor Jézus azt mondja: „Legyetek tökéletesek!” (Mt 5,48), úgy vélem, az egységre gondol elsősorban. Máshol – Jn 17,11 – nyíltan megfogalmazza az Isten és az emberek egysége iránti vágyát.
Úgy érzem, ezt az egységet építettük Panamában a világ fiataljaival, a helyi emberekkel és Ferenc pápával azon a helyen, amit a „találkozás színhelyének” nevezett, és a sokszínűség megtapasztalását segítette elő. S a fiatalok, ahogy a Szentatya fogalmazott, a „találkozás tanítómesterei”, ám – véleményem szerint – csak akkor, ha engedik, hogy a Szentlélek irányítsa szívüket. Mert lehet találkozni fizikailag, de ha a lélekig nem ér el, akkor nem gyümölcsöző ez a találkozás. Ha megengedem a Szentléleknek, hogy átjárjon, akkor valóban Észak és Dél, Kelet és Nyugat, ég és föld összeérhet.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics