Szerinted melyik jó tanács szerepel legtöbbször a bibliában? Igen, a „Ne féljetek”. Ez a bizonyos tanács 365 alkalommal hangzik el a Bibliában. Isten valóban azt akarja, hogy békében legyünk!
Talán érdemes elgondolkodni a jelentésén és pont erre szeretné felhívni a figyelmet a Szemlélek.hu.
„Úgy tapasztaljuk, hogy a magyar társadalom sokszínű közösségét láthatatlan bilincs tartja fogságban. Sokan félnek a koronavírustól, a klímaváltozástól, a migránsoktól, a politikai kilátásoktól, a jövőtől. A legnagyobb baj, hogy már egymástól is félünk. Hiszünk benne, hogy gondolkodással, párbeszéddel, egymás iránti nyitottsággal le tudjuk győzni e félelmek sokaságát.” - indokolta a „Ne féljetek!” Év célkitűzését Gundel Takács Gábor, a Szemlélek szerzője.
Ezzel kapcsolatban megjelent Szemlélek magazin negyedik interjúkötete, amelyben olyan személyek fogalmaznak meg bátorító társadalmi üzeneteket, mint Kepes András, Stumpf István, Acél Anna, Márki-Zay Péter, Nagy Bandó András, Balog Zoltán, Beer Miklós, Munk Veronika, Karácsony Gergely, Kovács András Péter.
A Netflix készített egy filmet, melyben a homoszexuálisokat átnevelő, keresztény szervezetet mutat be. Az Istennel a vágy (Pray Away) című filmet a tengerentúli LMBTQ-mozgalmak népszerűsítik mint elrettentő példát. Egy névtelenséget kérő pszichológussal beszélgettünk a filmről és arról, mik a lehetőségek és mik a korlátok egy terápiás folyamatban.
Szerinted röviden miről szól a film?
Azt közvetíti, hogy a homoszexualitás tuti veled született. Ha rájössz, hogy az vagy, akkor úgysem tudsz rajta változtatni és minden próbálkozás, ami ennek ellene megy, az csak az öngyilkosság felé sodorhat. Tehát aki meleg, az meleg marad, mindig is tudott róla, maximum tagadta egy ideig, és ezt fogadja el mindenki. Azonban ami szerintem fontos, hogy nem a hit vagy a kereszténység ellen szól, hanem az egyház rigid szabályrendszerét bírálja.
Ha szakember szemmel nézed, akkor mit szólsz hozzá?
Kettős, mert én „középen állok”, ha lehet így mondani. Nagyon nem szeretem azt a keresztény hozzáállást, ami azt mondja, hogy azért, mert bizonyos emberek tudnak változni a homoszexualitásból terápia útján, minden meleg képes erre. Azaz minden melegnek csak a saját döntésén múlik, hogy megváltozik-e. Ha nem változik, akkor majd elkárhozik. Ez egy nagyon kemény, kirekesztő hozzáállás. Ugyanakkor nem is úgy van, ahogy a film mutatja be, hogy a terápia vagy az önmegtartóztatás csak olyan elfojtásokat eredményezhet, amik végül öngyilkossághoz vezetnek.
Van, aki igen, van, aki nem, mitől függ ez? Függ attól, hogy mi a kiváltó ok?
Azt tudjuk, hogy van olyan homoszexualitás, amit trauma okoz (például szexuális bántalmazás). Most már azt is tudjuk, hogy másféle trauma is okozhat olyan ellenállást, félelmet, akár undort a trauma áldozatában, aminek lehet megnyilvánulása a homoszexuális vágy. Sok kutatás közös eleme az, hogy a saját nemhez vagy egyáltalán a közösséghez való kapcsolódás sérülése vagy sikertelensége sok esetben jelen van a homoszexuálisoknál. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenkinél felfedezhetőek ezek a kiváltó okok, de vannak esetek, ahol ezek megtalálhatóak, és a feldolgozás után spontán változik a nemi orientáció is. Hogy mennyit változik és az mennyire tartós, az egyénenként különböző, nem tudjuk megjósolni és nem is szeretnénk, mert nem ez a cél.
Van most ilyen szexuális irányultságot váltó terápia?
Nem, nincs. A polarizáció nem ott van, hogy bizonyos szakemberek meg akarják változtatni valaki orientációját, mások meg nem. Inkább ott van a választóvonal, hogy vannak, akik a szexuális fluiditást érvényesnek tartják, el tudják képzelni, hogy az orientáció tud változni spontán módon egy terápia során homoból heteroba, és vannak, akik erősebbnek gondolják a veleszületettséget, és ezért minden, a heteroszexualitás felé való mozdulás mögött káros elfojtásokat és a társadalmi normáknak való megfelelést látnak.
SPOILEREKET TARTALMAZ
A Netflixen pár napja debütált A fiú, akit karácsonynak hívtak című élőszereplős mesefilm, amely a karácsony eredetéről szól. Aki nem látta a plakátot vagy a filmet, rögtön gondolhatná, hogy a szóban forgó fiú Jézus, azonban nagyon mellélőne ezzel az ötlettel.
A történet szerint Nicolas, a szegény favágó kisfiú a nagy hóban elindul megkeresni édesapját, aki a királytól kapott küldetését teljesítve elment megkeresni Elfhelmet, a legvidámabb és legcsodálatosabb falut. A király azt kérte, hozzanak neki és az országnak reményt, természetesen nagy jutalom fejében, ami miatt az apa is vállalta a veszélyes utat. Elfhelm létezéséről többek között Nicolas édesanyja mesélt, aki már meghalt, de mindig Karácsonynak becézte a kisfiát. Sok viszontagság közepette Nicolas megtalálja Elfhelmet, megismeri a karácsonyt és megmenti, akit meg kell. Közben rájön, hogy az apjában is van jó, de őt mindjárt el is veszíti (itt azért elgondolkoztam, hogy igaz, hogy szép karácsonyi mese, de mindjárt két, sőt három halott szülőt kapnak a gyerekek, akik nézik), majd szép színes játékokat visz a királynak repülő rénszarvason, aki így elhiszi, hogy létezik varázslat és remény, és kijelöli Nicolast, hogy ezentúl ő legyen az ajándékosztó, vagyis Karácsony Apó. Azért nem a Mikulás szót használom, mert a filmben is Father Christmas szerepel, nem Santa Claus.
Igyekszem nem nagyon cinikusan írni erről a filmről, de számomra a csillámló karácsonyi máz alól olyan szomorú üzenet kandikál ki, hogy nehezemre esik. A szüleim korosztálya még emlékszik, hogy melyik korszakban használták előszeretettel a Télapó kifejezést Mikulás, Szent Miklós helyett. Egy olyan rendszerben, amely üldözte az egyházakat. Ezzel el is érkeztem a tételmondatomhoz:
Ez a film új eredettörténetet akar teremteni a karácsonynak, amiben nincs Isten.
Olvastam, hogy Krisztus király vasárnapján újra lesz országos szentségimádás. Gyorsan meg is néztem, hol van a közelemben templom, ami csatlakozott az eseményhez.
Már régóta vágyom arra, hogy kettesben maradjak Istennel és úgy gondoltam, ezt csak a templomban tudom megtenni. De miért is kell ehhez templom? Miért várok a megfelelő alkalomra? Talán félek is, és azt akarom, hogy tökéletes legyen a pillanat. Ne kelljen sietnem, ne kelljen mással foglalkoznom. Kicsit olyan, mintha el akarnám hívni Istent egy randevúra.
A NEK-en beszélgettem egy ismerősömmel, aki rendszeresen vesz részt szentségimádáson. Feltett nekem egy provokatív kérdést: "Csak tud az ember minimum egy órát szánni a napjából Istenre, nem?"
Egy óra szabadidő sok idő, ezt főleg a kisgyerekes szülők tudják. Na de melyik legyen az az egy, amit naponta az Istennek adok? Jó szervező módjára elővettem egy lapot és tételesen felírtam egy napom. 5:10-kor kelek, 5:40-kor indulok dolgozni, munka után jön a főzés... Szépen eljutottam az alvásig és betelt a napom.
Na jó, 5-7-ig lett egy lyuk, de most végzek egy képzést és akkor írom a beadandókat. Még sincs egy órám Istenre?!
Talán, ha előbb kelek? Megpróbáltam, visszaaludtam.
Feküdjek le később? Így meg azon járt az agyam, mit kell holnap csinálnom. Inkább hagytam az egészet.
Októberben rendezték Európa-szerte a Fashion Weeket. Élveztem visszanézni a különböző riportokat és divatbemutatókat, pedig tudom, hogy sosem lesz annyi pénzem, hogy ilyen ruhákat vegyek, de mégis jól esett álmodozni.
Szeretem a ruhákat, szeretek azzal foglalkozni, hogy mi áll jól az alakomhoz, melyik évszaktípushoz tartozom, milyen színű pirosítót használjak. Igyekszem tudatosan vásárolni, nem költök túl sokat a kinézetemre, mégis csinosnak tartanak az emberek.
Spa-nap Istennel
Végig ott motoszkált bennem a bűntudat, vajon nem törődöm túl sokat magammal? Azt a heti egy órát, amit a fürdőben töltök, vagy azt a havi 3 órát, ami a plázában ruhapróbálással telik, nem kellene inkább az Istennek adnom? Mehetnék többször misére vagy szentségimádásra, imádkozhatnám többet a rózsafüzért, olvashatnám a Bibliát.
Eszembe jutott az, amit egyszer egy pap mondott nekem, amikor a jógáról beszélgettünk. "Milyen furcsa, hogy a keleti vallások törődnek a testükkel és eközben a lelkükkel is, a nyugati vallások viszont csak a lélekkel foglalkoznak és elfelejtik a testet. Valahogy nekünk is meg kell találnunk az egyensúlyt."
Mit jelent a karrierválság és mi okozza? Megelőzhető vagy előbb-utóbb mindenkit elér? A kiégés az oka? Vagy van olyan hivatás, amibe az ember örökre szerelmes lesz és soha többé nem szeretne mással foglalkozni? Sokrétűbb ez a téma, mint azt először gondoltam.
Elsőként a Gallup cikkét olvastam a témában, amely azért (is) volt érdekes számomra, mert többek között arról ír, hogy: „...Igaz, hogy a lelkes és energikus alkalmazottak jobban érzik magukat munkájukban és munkahelyükön. De az elkötelezettséget nem egy elvont érzés határozza meg. A dolgozók elégedettségének vagy boldogságának mérése, valamint az igényeik kielégítése gyakran nem éri el a munkavállalói elköteleződés mögöttes célját: a jobb üzleti eredményeket.”
Hogyan alakul ki a „munkavállalói elköteleződés?” A hivatás iránti elköteleződés kapcsán mindig a klasszikus tanár-orvos-pap hivatások jutnak eszembe, de ezek mellett olyan gyönyörű hivatások léteznek: restaurátor, pilóta, pék, szabó, végtelen a sor. De mi történik akkor, ha valaki kiég a szakmájában? A kiégés vezet a karrierválsághoz? Dr. Tóth-Mózer Szilviával, pszichológussal, digitális módszertani szakértővel beszélgettem a témában, aki segített a két jelenséget értelmezni és jobban megérteni.
Szilvia azzal kezdte, hogy a karrierválság esetében „...a munkahelyi kultúra is nagyon fontos összetevő, ahogyan az egyéni és generációs beállítódások, illetve az egzisztenciális kényszer - hogy valamiből meg kell élni.” Úgy látja, hogy:
„... a munka az ember életének túlságosan nagy részét teszi ki ahhoz, hogy ezt ne szívesen csinálja, és ha van választása, kötelessége maga felé és a környezete felé is a változtatás. Márpedig sokkal több embernek van választása, mint aki ezt gondolja magáról.
Van, amikor nem menthető a munkahelyen a helyzet, eleve hibás lépés volt belépni pl. egy vendéglátói munkakörbe, de sajnos ez nem látszott, amikor a jelentkező minden vágya az volt, hogy állása legyen.”
Levendula, kávé, repdeső dongók és egy izgalmas beszélgetőtárs. Ez vár rád most. A #kávészünet mai vendége Nagy Ildi, a Brain Bar tartalomfejlesztője, a Keresztkérdés exénekesnője, a Manna FM 98,6 Lélekszörf visszatérő szakértője.
Major Péter: Teás vagy inkább, vagy kávés?
Nagy Ildi: Nehéz kérdés már így az elején.
MP: Az interjú elejének mindig érdekesnek kell lennie, a vége felé majd unatkozhatunk.
NI: Mind a kettőt szeretem, de szeretem az experteket megkérdezni, hogy ők mit ajánlanának.
MP: Ha otthon vagy, akkor mihez nyúlsz?
NI: Alapvetően élményekhez, gondolatokhoz és konstrukciókhoz rakom az ételeket is. Ha például brunch jellegű a helyzet, superjuice-t vagy smoothie-t iszom.
MP: Ez mit jelent?
NI: A brunch lehet az, amikor későig dolgoztál este és a másnap reggeli az a közösségi alkalom, ahol átbeszéled az élet dolgait vagy épp az előző estét. Az angol „lunch”, tehát ebéd, és „breakfast”, azaz reggeli házasításából született kifejezés. A smoothie-zás az én fejemben ehhez kapcsolódik. Ilyen barátnős dolog.
MP: De?
NI: De szeretem például a fekete teát. Earl Grey-t tejjel inni, mert sokat dolgoztam Angliában. Csak angol munkatársaim voltak és szerettem volna megtanulni tőlük ennek a kultúráját. Amikor Nairobiban dolgoztam, akkor viszont egy kicsit másképp ittam tejjel a teát, mert ott ennek egy kicsit más a hagyománya és az elkészítési módja. De ez egy nagyon hosszú válasz egy egyszerű kérdésre.
MP: Nem baj. Úgy érzem, mintha mindent a helyére szeretnél tenni. Te ennyire szereted a rendszereket?
NI: Igen, szeretem komplexen nézni a dolgokat. Szerintem semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Tudom, hogy minden mögött van valami más is. Inkább azt mondanám, nagyon kíváncsi vagyok. Tulajdonképpen ez szakmai ártalom is, mert szerkesztőként félig-meddig az a dolgom, hogy kíváncsi legyek.
MP: Arrébb üljünk? Látom, nagyon odasüt a nap.
NI: Teljesen mindegy. Én már kezdek belelendülni a szövegelésbe.
MP: Költözzünk inkább, a fotósnak is jobb. Amúgy nagyon csinos vagy, Ildi!
NI: Köszönöm. Nem tudom, nem öltöztem ki annyira. Sokszor kell prezentálnom, vagy találkozókon részt vennem, így előfordul, hogy kiöltözöm.
MP: Hol dolgozol? Milyen pozícióban?
NI: Ahonnan most is érkeztem hozzátok, az a fő munkahelyem, a Brain Bar.
MP: Ez az, ami szeptemberben a Jövőfesztivált szervezte?
NI: Így van. A csapatban két szerkesztő van - én lennék az egyik. Most már talán kimondhatom, hogy a fesztivál szó korántsem fedi a valóságot, mert tartalom-csapat lettünk: videókat és podcasteket is készítünk, amelyek mind-mind a jövő legégetőbb kérdéseinek feldolgozásával foglalkoznak. Tulajdonképpen ismeretterjesztő anyagokat gyártunk. Emellett szabadúszóként is vállalok szerkesztői, műsorvezetői és kreatív kommunikációs munkákat.
Évek óta hallom, használom, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e az érzékenyítés kifejezést, vagy nem. Mert mit jelent érzékenynek lenni? Egyáltalán, jó vagy rossz ez a tulajdonság? Mi köze az intoleranciához - egy és ugyanaz, vagy éppen az ellentéte?
Alapjaiban véve az érzékenyítés nem bonyolult dolog. Egy perifériára szorult, valamilyen szempontból az átlagtól eltérő, hátrányos helyzetű csoportot megismertetünk a nagy, átlagos többséggel. Minél több, mélyebb tapasztalatot szereznek a többségbe tartozók a más helyzetben élőkkel, annál jobban megértik, felismerik a nehézségeiket és annál együttérzőbbekké válnak. Egyszerű, szép. De valóban ezt jelenti az érzékenység?
Az intoleráns ember ellenérzése tárgyát egészen kis mértékben is felismeri és elutasítja, negatív választ ad rá - legyen szó akár laktózról, akár egy tőle távol álló embercsoportról. Érzékeny a témára (vagy a sajtra, szegény), ezért kerüli, vagy támadja, ha mégis szembekerül vele. De van rá megoldás (bár ez az ételérzékenységre sajnos nem vonatkozik, szegényes dietetikai tudásom szerint): a társadalmi csoportokkal szembeni intoleranciát segíti az érzékenyítés. Az előítéletek eltompulnak, és megszülethet az elfogadás érzése… De ez nem inkább érzéketlenítés?
Major Péter: Röviden be tudná mutatni, mi is az a Bárka tábor? Mi a célja?
Gér András: A Bárka tábornak többféle fontos célkitűzése van. Számomra a legfontosabb egyértelműen az, ami az Egyház küldetése is: vagyis a misszió. A misszió alatt azt értjük, hogy nekünk hívő, keresztyén embereknek nem csak lehetőségünk, hanem feladatunk és felelősségünk is az örömhírt, az evangéliumot másokhoz eljuttatni. A figyelem és a szeretet pedig különösen is fontos a rászoruló, hátrányos helyzetű gyermekek számára, akik a Bárka táborozók többségét alkotják. Egyedülálló lehetőség ez diakóniai és missziói szempontból is tehát. Az örömhír hirdetésének módja összetett: mert ugyanúgy beletartozik az élménypedagógia, a különböző fejlesztések és természetesen a gyermekekről való gondoskodás a tábor idején, mint az áhítat, a dicsőítés és a személyes lelkigondozás.
M.P.: Miért tartották fontosnak, hogy ezt a kezdeményezést elindítsák? Honnan jött az alapötlet?
G.A.: A Bárka előzményei között meg kell említenünk az Országos Református Cigánymissziót, melynek égisze alatt többek között gyermekprogramokat és táboroztatást is megvalósítottunk korábban. A Diakóniai Irodánk fenntartásában gyermekvédelmi szolgálatok is működnek az egyházban, illetve egy felzárkózási intézményrendszer kiépítését is megkezdtük az elmúlt években (például ehhez tartoznak a tanodák, a Biztos Kezdet Gyerekházak). Visszatekintve nagyon jól illeszkedik a Bárka tábor ebbe a sorba, amely ezáltal találkozási lehetőség is a cigánymisszió és az intézményrendszereink által elért gyermekek számára, de egyben szolgálati lehetőség is jelenlegi és leendő gyülekezeti tagjainknak és a teológiai képzésekben résztvevő fiataloknak.
M.P.: Miben más, mint a többi tábor?
G.A.: Abban több, hogy ha jól végezzük a dolgunkat, a gyermekek nem csak számukra eddig ismeretlen élményekkel térnek haza, hanem egy számukra eddig talán kevésbé ismert személy, Jézus Krisztus megismerésével. Ha csak néhányan hazaviszik Őt magukkal a szívükben, akkor ők már életet nyertek. Életet, amely továbbadható.
Hogy kerültél kapcsolatba a Bárka Táborral?
Kaptam egy felkérést, hogy ha van kedvem, lehetnék a Bárka Tábor jószolgálati nagykövete. Mivel hátrányos helyzetű gyerekekről is szó van, ezért feladatomnak éreztem, hogy ebben részt vegyek. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ebben a táborban nincsenek szegregálva a gyerekek, így a leginkább hátrányos helyzetűek is belekóstolhatnak abba, hogy milyen érzés egy olyan társadalomban élni, ami nem rekeszti ki őket, mert a „jól szituált” gyerekekkel együtt vannak a tábor teljes ideje alatt. Itt nagyon jó programokat és nagyon nagy élményt nyújtanak olyan gyerekek számára, akiknek ez alapesetben elérhetetlen lenne.
Miért fontos velük foglalkozni?
Mert a gyerekek szenvedik a legnagyobb kárt a családokban, és nekik segíteni és útmutatást adni az élethez az egyik legnemesebb és legfontosabb dolog az életben. A hiányosságaikat pótolni leginkább úgy lehet, hogy nem csak az elméletet oktatják nekik az iskolapadban, hanem a gyakorlatban is át tudják élni, ki tudják próbálni, milyen is ez. Ebben a táborban minderre van lehetőség.
Mit tapasztaltál a Bárka Táborban, hogyan mutatnak utat nekik? Hogy segítik őket?
A Balaton-parton rendezik a tábort. Van egy napirendjük, ami egy egész napi tempót, rendszert, keretet ad nekik. De egyéb szempontból is sokat tud adni ez a tábor. Kis dolognak tűnik, de egyszer például találkoztam a táborban egy kisfiúval, aki ott evett életében először csokoládét. Egy ilyen pillanat elmagyarázza, hogy többek között mit is jelent igazán hátrányos helyzetű gyereknek lenni. Mikor ezzel a kisfiúval beszélgettem, nagyon megérintett és lelassított, és segített megértenem, hogy mi mindent is jelent ez igazából...
„Hatalmas örömmunka ez számomra” – vallja Schanda Anikó, akivel a Bárka Táborról készült filmünk kapcsán ültünk le beszélgetni. Sokszínűség, együttműködés, élmények és a szeretet közhelyessége – rövid betekintés a misszió hátterébe, amiben benne van mindez és még sokkal több.
Nyikos Anna: Mesélj a Bárkáról! Te hogy kapcsolódsz hozzá?
Schanda Anikó: Elsőéves teológushallgatóként – és a református egyház cigánymisszióval foglalkozó munkatársaként – kerültem be a projektbe, még három évvel ezelőtt, nagyon az elején. Éppen kezdett összeállni a csapat, megvoltak már az élménypedagógusok, akik a tartalmi gerincét adják a tábornak, már megvoltak az első jelentkezések, kiválasztások, iskolák, de még a nyár előtt voltunk. Akkor derült ki számomra és az egyház számára is, hogy egy profi csapat profi módon próbál egy nagyon jó élménytábort létrehozni, de a lelki vetülete nem volt még kiforrva. Meg is kaptam a feladatot, hogy erre tegyek javaslatokat, és néhány teológustársammal és az erre felkért lelkészekkel együtt sikerült kialakítani egy már az első évben működőképes rendszert.
Ny.A.: Ez milyen érzés volt számodra?
S.A.: Nekem ez hatalmas örömmunka volt, nagyon nagy öröm és siker, ami nem a mi sikerünk, hanem az Úristen sikere. Elképesztő, hogy a semmiből olyat tudtunk létrehozni, és nem csak mi, hanem az egész tábor, ami egy csodálatos alkalom és lehetőség hátrányos helyzetű gyermekeknek, akik sokszor a Balatont sem látták korábban, és sokan Isten igéjével sem találkoztak. Az élménypedagógiai csapattal is nagyon jó az együttműködés, rengeteg eszközt adnak a kezünkbe, amit használni tudunk az áhítatokon, alkalmakon. Nem csak elfogadták a keresztény oldalt, hanem látják ennek a szépségét, az előnyeit, látják, hogy a gyerekeknek ez tényleg ad valami pluszt – ami persze szerintünk a lényeg.
Ny.A.: A hit és az élmények összekapcsolása nem csúszik át a sokak által támadott élménykereszténységbe?
S.A.: Itt nem maga a kereszténység az, amit élményként próbálunk átadni, de valóban kapcsolódik a kettő erősen, hiszen nagyon sok élmény éri a gyermekeket, és ezen belül igyekszünk megismertetni velük a hitet. Ott választanám szét, hogy nem az a fókusz, hogy minél nagyobb legyen az élményfaktor, és akkor majd a nagy katarzisban odatalálnak Jézushoz és átadják az életüket, hanem jelen van egy nagyon is komoly teológiai munka amögött, amit felépítünk az áhítatokban. Természetesen próbáljuk ezt minél inkább a gyerekek nyelvén, az általuk átélhető, megélhető módszerekkel elérhetővé tenni, és ebben tényleg segít az élménypedagógia. Egy ilyen foglalkozás sokszor nem is abban az értelemben élmény, hogy nagy vidámság és nevetés van, hanem sokszor drámai sírások és veszekedések, nagy konfliktusok, nagy feszültségek szakadnak fel, erre lehet utána építkezni a hit oldaláról is.
Igazán nem állt szándékunkban a shoeshine.hu-n Hodász András tematikus hetet tartani, de hát az a helyzet, hogy András atya bőven ad nekünk témát. Miért? Mert párbeszédbe elegyedik emberekkel, influenszerekkel, máshogy gondolkozókkal, hagyja magát kérdések kereszttüzébe kerülni, hagyja, hogy kamerák előtt tabutémákról faggassák. Mindez pedig igencsak példaértékű, így mindenképpen érdemes beszélni róla.
Ozsváth Zsolti, a ZSHOWtime YouTube-csatorna arca és éltetője, aki amúgy már reakcióvideó-sorozatba keveredett egyszer András atyával, most sem kíméli őt. Papi nőtlenség, kiégés a hivatásban, homoszexualitás, lombikkérdés, az egyház politikai megnyilatkozásai, pedofilbotrányok… A videóban csupa olyan témát feszegetnek, amik nagyon is megosztóak a társadalomban, amik miatt ember embernek farkasa, amik miatt nem lehet normális hangnemben lefolytatni egy családi ebédet, mert valakit olyan mélyen érint, hogy nekiáll asztalt borogatni. András atya pedig végtelen türelemmel válaszol Zsolti minden kérdésére.
Egy ponton ráeszméltem, hogy kedvem lenne jegyzetelni. Miért? Mert jókatolikuslány módjára nyilván ismerem az Egyház tanítását, hát persze, hiszen megtanultam kis hittanos koromban. De ha jobban belegondolok, nem biztos, hogy mindent tisztán látok és értek, ha csak az említett témákat nézzük. András atya pedig közérthetően, fogyaszthatóan, egy nemhívő számára is befogadhatóan elmagyarázza, hogy mit és miért gondol az Egyház ezekben a necces kérdésekben.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics