A mémgyárostól a helyzetjelentőig – És neked mi a digitális szeretetnyelved? c. cikk margójára
Mindig azt tartottam magamról, hogy teljességgel inkompetens vagyok virtuális kapcsolattartási téren, sokáig a digitális kommunikáció felszínességére hivatkozva mentegetve magam.. Egy hosszabb, messenger-alkalmazásmentes időszak, és több közepesen ingerült „nyisd már meg a facebookodat, két napja írtam” sms után végül nagy nehezen elfogadtam, hogy a kapcsolattartás egy része a virtuális világba helyeződött át, de ettől még nem lettem vérbeli csetelő. Időnként jobban megy, máskor kevésbé, és azt hiszem, soha nem leszek az az ember, aki a nap bármely percében azonnal visszaír.
Valójában ez a cikk ébresztette fel bennem a kérdést, hogy talán nem totál béna vagyok - csak máshogy csinálom. Gary Chapman szeretetnyelv-elmélete elképesztően népszerű, nem véletlenül; itt pedig a digitális kapcsolattartásra vetítve szerepel. Kreatív, szórakoztató; mindenekelőtt pedig segít jobban megérteni a másikat. Mert lehet, hogy nekem nem kielégítő a csetelés, de egy barátomnak pont arra van szüksége. Lehet, hogy én hiába tudom órákig folytatni, más utálja a videóbeszélgetést - és értenem kell, hogy nem belőlem van elege.
Az első benyomásom a videó kapcsán az volt, hogy ejha, András atya bevállalta, lássuk miket hoz fel!
Csalódnom kellett. Az elvárásaimból nagyjából semmi sem igazolódott be, sőt. András atya engem és mindannyiunkat önvizsgálatra hívott ezzel a felsorolással, mert meghallgatva a mondandóját azt kellett megállapítanom, hogy ezek a szokások és viselkedésmódok bizony valamennyiünkre jellemzőek olykor, függetlenül attól, hogy milyen felekezethez tartozunk.
Eddig nagyon sokféle hívő emberrel találkoztam különböző egyházakból. Mindenhol megismertem igazán hiteles és kivételes tökéletességre törekvő embereket, akik a saját felekezetükben tudtak hitben kiteljesülni. Én nagy híve vagyok az ökumenének, talán ezért is járok többféle helyre istentiszteletre, és bár tudom, hogy a hitelvek és a törvény értelmezése minden felekezetben nagyon fontos alappillér, azt gondolom, a legfontosabb tanítás mégis mindenhol ugyanaz, és folyton visszhangzik, templomokban vagy imaházakban, gyülekezeti termekben: a szeretet.
A Lónyay Utcai Református Gimnázium végzős tanulóit kérdeztem, hogy hogyan élték meg az elmúlt időszakot. Érettségire készülve egy csapásra önállóvá kellett válniuk és nem várt helyzettel kellett szembenézniük. Két tétel kidolgozása között a következő kérdésekre válaszoltak.
Hogy érzitek magatokat? Hogyan vészelitek át ezt azt időszakot?
„Így, hogy itt a tavasz, próbálok rendet tenni a szobámban, a lakásban, a fejemben és a lelkemben. Ez néha nehéz, de úgy érzem, kezdek belejönni. Egy évvel ezelőtt nem tartottam magam hívőnek, más dolgokban hittem, de egy kapcsolat által közelebb kerültem a hithez, és ebben az időben ez nagy segítség volt. Úgy érzem, olyan utakat fedeztem fel, amikről eddig nem is tudtam! Örülök, hogy egy ilyen veszélyes helyzet ellenére ilyen jót tudtam kihozni belőle! Ezáltal kicsit úgy érzem, meg is változtam és jobban önmagam vagyok. Több a hitem mindennel kapcsolatban. Még talán magamban is jobban hiszek.” (Herman Réka, 12c)
„Mindig szerettem itthon lenni és jól is érzem magam a családommal, de ez a bezártság enyhén frusztrál. Különleges a mostani oktatás, de nekem tetszik, bár nem vagyok jártas az informatikában és az elején nehezen ment. Lassan, de biztosan utolérem saját magam. Az érettségitől félek picit, de hát ki nem?” (Istvánfi Eszter, 12c)
„Én borzasztó elveszett vagyok és rettegek az érettségitől. Úgy érzem, csak felejtek az itthon maradás miatt, rengeteg feladatot kapunk, és mire az érettségi tantárgyakhoz érek, borzasztóan kifáradok. Az előnye, hogy többet tudok pihenni és este tudok picit többet a szüleimmel lenni.” (Sziki Anna, 12c)
„Én személy szerint nem élem meg rosszul ezt a jelenlegi helyzetet. Tetszik, hogy kipihent vagyok, így jobban rá tudok fókuszálni a tanulmányaimra, jobban be tudom osztani az időmet. Az utazással töltött időt is ki tudom pótolni tanulással, ha pedig elfáradtam, valami hobbimmal. Tetszik az is, hogy sok időt töltök a bezártság végett a családommal, és úgy néz ki, hogy a konfliktusok is alábbhagytak. Megbeszéljük egymással a dolgokat, együtt ebédel a család, este pedig közös imával búcsúzunk. Azt viszont nehezen élem meg, hogy lassan egy hónapja nem mehettem ki a házból, hiányzik a közösségi élet, hiányzik, hogy nagyobb legyen a szabadságunk.” (Glaser Eszter, 12b)
Évek óta az idei volt az első Húsvét, amikor nem mentem börtönbe. 18 éves koromtól kezdve menetrendszerűen évi két délelőttöt bent töltök - talán árnyalja a helyzetet, hogy saját döntésemből teszem, és utána már otthon ebédelek… Karácsony és Húsvét, alig néhány óra, pár közepesen hamisan elénekelt dal, rövid tanítás, bizonyságtétel, és kész. Semmi extra. Mégis, az ünnepem egyik fénypontja, amit minden alkalommal türelmetlenül várok, aminek a hiánya szomorú űr; és nem, ez nem csak szenteskedő szöveg. Azt már a legelső látogatás elnémította bennem.
Akkor is vártam persze az alkalmat, nagyon is! Hihetetlenül izgalmasnak tűnt belépni ebbe a hátborzongató, titkos világba, szemtől szembe találkozni a társadalom kivetettjeivel, bűnös, elveszett emberekkel - és micsoda magasztos lehetőség bevinni közéjük Jézust! Az, hogy jólszituált jókeresztény ifisekként elzarándokolunk a rácsok mögé, Isten fényét hozva, hogy az felragyogjon a cellák sötétjében, meghatóan gyönyörű gondolat. Jó nagy csalódás volt, amikor kiderült, hogy hamis.
Húsvét után járunk, most szegődjünk az emmauszi tanítványok mellé. Erre a történetre esett a mai választásom, ami Lukács evangéliumában a 24. fejezet 13-35. versig tart. Sokszor mi, emberek is ilyenek vagyunk, hogy ami a szemünk előtt van, nem ismerjük fel, vagy csak jóval később. Nézzük meg kicsit közelebbről, hogy vajon miért nem sikerült felismerni a tanítványoknak Jézust.
„Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.”
Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?”
Húsvét vasárnapján kezdődött, hogy arra az elhatározásra jutottam, hogy gyökeresen meg kell/kellene változtatnom az életem. Szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz. Ez az én esetemben is igaz. És ahogy pakolásztam otthon, azon gondolkodtam, hogy miért lehetett olyan könnyű Ábrahámnak vagy a tanítványoknak, hogy egycsapásra el tudták hagyni például a családjukat, szülőföldjüket, ami eddig meghatározta az életüket.
Mindenkinek az életében vannak mérföldkövek. Honnan tudjuk, hogy mikor jön el az idő egy nagyobb életszakasz lezárására vagy éppen a kezdésére? Természetesen meg lehet határozni ezeket egy ember életében, az általános iskola, gimnáziumi évek, érettségi, egyetem, munka, költözés, családalapítás, időskor. De tényleg ennyi lenne az élet? Ezért a Szentírást hívtam segítségül, hogy abból merítsek bölcsességet.
Ábrahámnak az Isten tesz egy ígéretet, amikor szövetséget kötnek.
„Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki, s vele ment Lót is. Ábrám 75 éves volt, amikor Háránból elindult. Ábrám vette feleségét, Sárait, az unokaöccsét, Lótot…” (Ter 12, 1-5), minden vagyonukat összeszedte, és azután elindultak.
Húsvéti időszakban a legjobb választás, hogy olvassunk egy kis Szentírást. Ehhez adok egy kis értelmezést, hogy teológiai szempontból mit üzen nekünk a szöveg. Viszont, hogy személyesen milyen lelki táplálékot ad, az persze egyéni. Erről is írok később, hogy engem hogyan tud megszólítani egy példabeszéd. A mai választásom a János evangéliumból Jézus és az Atya példabeszéde. A 14. fejezetnél kell keresnünk a történetet, az 1. verstől a 14. versig számít egy nagy gondolategységnek a beszéd.
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.”
Erre Tamás azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.” Erre Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.” „Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem?
A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van. Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.”
János evangéliuma különlegesnek számít, ezt a példabeszédet csak János írta le.
Ez a történet a búcsúbeszéd első része. Ebben az első vigasztaló gondolat az, hogy Jézus nem örökre válik el apostolaitól. Amikor bemegy a mennyei dicsőségébe, akkor egyszersmind helyet készít a tanítványainak, s újra el fog jönni, hogy magához vegye tanítványait. Amikor Júdás elhagyta a „világosságot” (elárulta Jézust aprópénzért), Jézus a saját legkedvesebb tanítványaihoz kezd el beszélni (Tamás, Fülöp).
Már nem sok van nekem sem hátra és pár hónap múlva be fogok lépni a második negyvenembe. Ami biztos, hogy izgalmakat és váratlan szépségeket fog tartogatni, de ami igaz, az igaz: az első negyven volt a felszálló ág. A második negyven a megnyugvós, megpihenős, a „futottak még” kategória, egy kis kapuzárási pánikkal, pár felejthetetlen kivizsgálási élménnyel és még ki tudja, mivel. Így élünk. Az első negyven a fontosabb.
Érdekes módon, ha megnézem az egyházi liturgikus év beosztását, akkor van egy kétszer negyven napos időszak, aminek valahogy – hasonlóan az életkorfelfogásunkhoz – csak az első negyven napját vesszük komolyan. Negyven napig böjtölünk, behúzódunk, lemondunk, megtagadunk, bűnt bánunk, aztán jön a Húsvét és vége is az ünnepek sorának. Le lehet ereszteni, a lényeg megtörtént. Az Áldozócsütörtök és a Pünkösd is, hasonlóan az élet második feléhez, a már emlegetett futottak még kategóriába tartoznak.
Pedig a Húsvét után következő negyven nap talán még nagyobb odaszánást és lemondást követel tőlünk, mint a feltámadás ünnepét megelőző időszak.
Tudom, hogy ez a mostani időszak sok mindenkinek a csendről, a befelé fordulásról, az otthonmaradásról szólt, de én pont ezért tartom fontosnak, hogy még inkább hangsúlyozzuk: az a csend, nem ez a csend. Nagyszombat csendje valami egészen másról szól, nem pusztán gyász és temetés, hanem annál sokkal több.
Egy óegyházi beszéd ezt írja erről a csendről:
„Nagy a csend a földön, immár nagy a csend és nyugalom, nagy a csend, mert alszik a mindenség Királya! A föld megrettent és elnyugodott, mert az Isten a testben álomra szenderült, és az idők kezdete óta elszenderülteket feltámasztotta. Isten a testben meghalt, és az alvilág megremegett.”
Csend van Nagyszombaton, elülnek a nagypénteki zajok, már nem csúfolódnak a tömegek, már nem kiabálják hangosan Barabás nevét, s nem üvöltik Krisztusra, hogy „Feszítsd meg!”. A tanítványok már nem szörnyülködnek, nem kardoskodnak, nem tagadnak, valahol csöndesen meghúzzák magukat. Csend van, olyan csend, amilyen még nem volt a világtörténelemben, és soha többet nem is lesz, hiszen Isten nem hal meg mindennap, s nem is támad fel a halálból, csak egyszer, akkor ott, abban a pillanatban.
2020. március közepén Magyarországot is elérte a koronavírus. Ennek kapcsán szeretném körbejárni, hogy az eddigi világjárványok idején az emberek hogyan viszonyultak a valláshoz, hogyan érintette meg őket a hit és mit tud tenni ma az egyház.
Az első és legnagyobb, 1347–53 között dúló pestisjárvány rengeteg áldozatot szedett, körülbelül megfelezte Európa lakosságát. A 18. században dúló pestisjárványra ma a Szentháromság szobor emlékeztet a Mátyás templomnál.
A fekete himlő félmillió emberéletet követelt, hatékony védőoltásoknak köszönhetően ez az egyetlen ragályos betegség, amelyet sikerült eltörölni a Föld színéről, hála Istennek.
Az 1831-es első nagy kolerajárvány is arra tanította az embereket, hogy az élet, a létezés túlságosan gazdag és kiismerhetetlen ahhoz, hogy higgyünk az általános szabályok, az egyértelműen érvényes életvezetési elvek létében. Kiválóan tanúskodik erről Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című műve is.
A világ összes kontinensén végigsöprő világjárvány (pandémia) csak egy volt a történelem során. Az I. világháborúban katonák által Amerikából behurcolt influenzatípus - a spanyolnátha - a modern korban, 1918-1919 között a Föld teljes lakosságának mintegy öt százalékát ölte meg.
De a lepra, a vérhas is tizedelte az emberiséget.
Újkori betegségek közül is csak párat elég felsorolni, amitől az emberiség rettegett és nehezen lehetett leküzdeni: malária, ebola, TBC, tífusz, diftéria.
A higiénia javulása, a hatékony technikai eszközök és az emberek gondosabb hozzáállása is hozzájárult a nagy történelmi járványok eltűnéséhez, legalábbis radikális mérséklődéséhez.
A társadalomban isteni csapásnak tekintették a ragályokat, úgy hitték, ez a büntetésük. A hagyományos hiedelemrendszerben gonosz erőknek tulajdonították a betegségeket.
Mindig, amikor próbálom felidézni a legmarkánsabb Nagypéntek ábrázolást – nem mintha önmagában nem lenne megrázó a szenvedő és magára hagyott Krisztus látványa – akkor nem a szabvány képek jutnak eszembe. Munkácsi Golgotája már-már szép, hiába festi a művész komorra az égalját, de mégis inkább álmélkodunk, mintsem szörnyülködünk. Mel Gibson Passiója, mire elvezet minket a kereszthalálig, már annyi vért láttunk, hogy tompaságunk nem engedi át a haldokló Messiás tragédiáját, a lator szemét kikapó holló pedig idegesítőbb, mint a farizeusok és a csőcselék mögött bullet time-ban osonó fiatal Palpatin. A sablon olasz filmek megint csak a kedves Jézus kedves halálát hozzák, egy-egy árnyék, a kalapács kontúrja, a fán csordulásnak induló vérerecske nem üti át az ingerküszöbömet.
Ha Passió, és fájdalom és őrület, akkor nekem a mai napig egyetlenegy kép villan be, Willem Dafoe véráztatta, töviskoronás arca, és a vonagló, félig mosolyra torzuló, fájdalommal és örömmel világba kiáltott „Elvégeztetett” utolsó szava. Tudom, hogy keresztyén körökben az amúgy is öreg és sokat próbált biztosítékokat ez a film többször is kiverte, de nekem akkor is ez az a villanás, ami minden nagypénteken elém kerül. Legyünk őszinték, Willem Dafoe túl csúnya Jézusnak, Harvey Keitel túl szép Júdásnak, Martin Scorsese pedig a maximumot hozta ki Nikos Kazantzakis könyvéből. Aki nem hiszi – szó szerint – nézzen utána.
Nagypéntek tragédiája pontosan olyan, mint az emlegetett „Elvégeztetett” kiáltás. Nem sok romantikája van a kifejezésnek, római börtönökben a bebörtönzött cellájára volt kifüggesztve az a vádirat, amiben le volt írva, hogy mi volt a vétek, mit követett el és mi a büntetése. Amikor valaki letöltötte az idejét, amikor megbűnhődött, akkor erre a vádiratra keresztbe nagy betűkkel ezt írták rá: elvégeztetett. Így aztán szabadulása után, ha valaki megkérdezte, hogy miért nincs börtönben, csak megmutatta az írást, így nem lehetett még egyszer lecsukni, hiszen letöltötte az idejét.
A Gecsemáné kert különleges helyszín, nemcsak az evangélium történetszövése szempontjából, hanem nekünk, mai olvasó és gondolkodó embereknek is érdekes történések háttere lehet. A nagyböjt utolsó napjaiban, s ki tudja, még milyen nehézségekkel terhelt időszak előtt talán segítség nekünk, keresztyéneknek közelebbről is megvizsgálni Jézus utolsó félig még szabadon töltött estéjét.
Csend, imádság, elvonulás azokkal, akikkel élete utolsó három évét együtt töltötte. Akiknek titkokat súgott oda, akiknek igazságot jelentett ki, akik erőt és felhatalmazást kaptak. Akik alszanak, majd elszélednek, akiknek legalább olyan mellbevágó a kijelentés, mint a hátrahőkölő és hanyatt eső katonáknak. A názáreti Jézus az Én vagyok, a Vagyok, ugyanaz a hang és erő, ugyanaz az Isten, aki szólt Mózesnek a csipkebokorból. Kit kerestek? Jézust? Jézus, az Én vagyok.
Talán mindig is tudtam, mégis olyan hihetetlen erővel hat rám: Isten testté létele egy újabb szakaszba érkezik, s aki a legnagyobb csodákra volt képes, most el kell szenvedje a legnagyobb gyalázatot. Hogyan reagálok? Hogyan viszonyulok? Hiszen az mutatja meg, mennyit fogtam fel ebből az egészből, ahogyan a történetet önmagamban tovább szövöm.
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics