Gyerekkoromban az esti közös imádkozás alkalmával mindig végtelen csodálattal hallgattam szüleim perceken át mondott, gyönyörűen megfogalmazott, tökéletes kánaáni szókincsű imáit. Saját mondataimat nevetségesnek és rettentő silánynak éreztem mellettük, és meg voltam győződve arról, hogy Isten biztosan jobban örül annak, ami tőlük hangzott el, és ezért azok „hatásosabbak” is. Amikor azonban felnőve már én is elsajátítottam és használni kezdtem a keresztény szakzsargont, észre kellett vennem, hogy az imaéletem nem kapott ettől szárnyakat. Máshol volt a hiba. Tudtam, hogyan beszélt Jézus a hosszú imákat zengedező farizeusokról, de fogalmam sem volt, hogyan imádkozhatnék más módon, mint hogy minél kerekebb mondatokban megfogalmazom – hát, leginkább a kéréseimet.
Nehezen értettem meg, hogy akár be is foghatom a számat. Az imádság nem monológ, de én nem hagytam Istent szóhoz jutni – mígnem néhány évvel ezelőtt mélyvízbe nem dobott. Egy napot tölthettem az Alpok mélyén egy karthauzi kolostor területén, teljes némaságban. Isten kiemelt a saját zajomból, hangoskodásomból, kézen fogott, és elhívott sétálni. Életem legmélyebb imaélménye volt ez a szavak nélküli nap. Ekkor ugyan még nem értettem pontosan, mi történt, de az emlék mélyen élt bennem, és csak egyetlen mondat kellett ahhoz, hogy a kérdés helyrezökkenjen – egy, már milliószor hallott mondat, ami ekkor egészen új értelmet nyert.
„Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Jel. 3:20
Van ebben a versben egy rész, ami fölött valahogy mindig átsiklottam, és elképesztő újdonságként ütötte meg aranymondásokon edzett fülemet a szó: „vele vacsorálok”. Soha korábban nem fogtam fel ezt a kifejezést annak földhözragadt, plasztikus valóságában; és ahogy elképzeltem Jézust, ahogy bejön az előszobába, leveszi a cipőjét, leül az asztalhoz, és együtt kanalazzuk a sütőtökkrémlevest – kell ezt magyaráznom?
Februárban bemutatásra került a Tündérkert című rövid riport-doku filmalkotásunk, mely a Csepp a tengerben Alapítvány egy állami gondozottakkal foglalkozó táborában mutatja be az intézetben élő srácok közösségét, az önkéntesek munkáját, motivációját és a csoport egészének kapcsolatát, viszonyát.
A film betekintést ad a tábor néhány napjába. Megmutatja, ahogyan az intézeti srácok önkéntes szolgálatokban vesznek részt, ahogyan egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a tábor minannapjai telnek. A riportokban megszólalnak az önkéntesek, a tábor vezetője és az intézet lakói közül is néhányan. A mű nyers és direkt. A szituációkat azok maga puszta valóságában ábrázolja.
Az interjúkban a felsejlik a tábor szervezőinek motivációja, a tettük mögötti gondolatiság. Kibontásra kerül, annak a figyelemnek a gyakorlata, melyben sok munka és áldozat árán, de odaadással és befogadással vannak jelen az állami gondozott srácok között.
Itt jött el a pillanat, hogy megnézd a filmet ahhoz, hogy a cikket tovább tudd olvasni. Köszi!
A premier után egy rövid kerekasztal beszélgetésre került sor, melyet nézői kérdések követtek. Az egyik kedves néző feltett egy számomra nagyon érdekes kérdést. Az önkéntesek felé szegezett kérdés így hangzott: „Hogyan próbáljátok átadni az evangéliumot a táborban az állami gondozott srácoknak?” A kérdés megérintett bennem valamit… „Hogyan adjuk át az Evangéliumot…?”
A digitális nemzedék körében népszerűek az influencerek, vloggerek, bloggerek, Instagram-hírességek. Mi lehet az oka, hogy a mai tizen- és huszonévesek folyamatosan videókat, blogokat, közösségi médiát néznek? Mi történik ezeken a felületeken, ami olyan nagyon megragadja őket? A kérdések összetettek, de kísérletet szeretnék tenni, hogy csokorba gyűjtsem az összetevőit. Sétáljunk egyet kézenfogva a digitális nemzedékkel!
Az influencerekre - magyarul véleményvezérekre - óriási figyelem irányul. Ezek az influencerek gyakran olyan tartalmakról osztanak meg gondolatokat, amelyek az adott korosztályokat egyébként is foglalkoztatják, specifikusak, mint például számítógépes játékok, filmek, identitás, szépségápolás, oktatóanyagok és még millió terület. Az influencerekre jellemző az egyedi stílus, az őszinte hangvétel és a humor. A húszas éveik közepe-vége felé járó kortársaim bizonyára ismerik a szókimondó, de igazán szerethető humorú Szirmai Gergely filmes kritikáit, de a tizenévesek körében már Pewdiepie a népszerűbb, aki régebben játékokat véleményezett, most már inkább mémekkel foglalkozik. Vagy a Life of Boris srác, a szláv kultúra nagykövete, aki a szuper cuki cicájának saját kezűleg készített szuper menő usankát.
A napokban találkoztam Carnor csatornájával, azaz Orosz Szilárddal. Videóiban a rajzolás iránti szeretetéről vagy épp a Star Warsról mesél. Arról is készített videókat, hogy miért nem készít videókat. (Bármilyen paradoxként is hangzik.) És a legérdekesebb - számomra - hogy arról is mesél, hogy miért keresztény. Mesél Istenről. Videóit hatalmas igényesség, humor és rendkívüli őszinteség jellemzi.
Művészettörténet, műtárgyak utáni vadászat, pszichológia, extravagáns karakterek, inspiráló és ingergazdag látvány, fülbemászó zenék. Ez a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs mozifilm világa. Következzen egy spoilermentes kritika és kedvcsináló.
Első alkalommal, amikor láttam az előzetesét ennek az animációs filmnek, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretném megnézni. Aztán úton útfélen belebotlottam a plakátjába és sorra hallottam ismerősöktől, szakmabeliektől az elismerő kritikákat. Adjunk egy esélyt neki - gondoltam magamban. Nem bántam meg!
Ez, a hungry (éhes) és angry (dühös) szavak összevonásával született kifejezés tűpontosan fejezi ki az állapotomat, amikor rajtam kívülálló okok miatt várnom kell az étkezés megkezdésével, és átmenetileg sárkányként köpöm a tüzet minden halandóra, aki az utamba áll – ez a feszültség az első falat szájba vételekor feloldódik. A szó létezése arra enged következtetni, hogy ezzel nem vagyok egyedül… Azt kérdezed, mégis mi köze ennek a hithez? Adj egy percet, elmagyarázom.
Nagyböjt közeledtével újra elkezdtem gondolkozni, hogy miről mondhatnék le erre az időszakra, mi állítaná igazán kihívás elé az odaszánásomat, és akaraterőmet. Végül úgy határoztam, hogy csökkentem a közösségi médián töltött időm, valamint nem eszem édességet ezalatt a negyven nap alatt. Azonban ahogy teltek a napok, azt éreztem, hogy mindez elsősorban a saját jóllétemet, fejlődésemet szolgálja, és a gondolat, hogy a böjtnek ennél többről kellene szólnia, nem hagyott nyugodni. Végül nagy tanácstalanságomban végletes megoldásra jutottam: megkérdeztem Istent, hogy mit gondol a dologról. Ézsaiás könyvében elég pontos leírást kapunk a neki tetsző böjtről, ezért ezt a szakaszt kerestem elő, és (szokás szerint) az általam korábban ignorált versek gyújtották fel a villanyt a fejemben.
„Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. (…) Ha [az ember] lehajtja fejét, mint a káka, zsákba öltözik, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek, az Úr kedves napjának?” (Ézs 58:4,5)
Négy év után megszűnik a SZEMlélek blog, legalábbis a blogformátum. Az alkotók úgy látták, kinőtték az eddigi kereteket, hát újakat kerestek. Így született meg a SZEMlélek értékmagazin, megtartva az időközben ismertté vált nevet, egyben jelölve küldetésük irányát is.
A SZEMlélek célja továbbra is egy árnyaltabb kép közvetítése, véleménykülönbségek megformálása, objektív tájékoztatás és szubjektív állásfoglalás. Egy felület a jövő építéséért, egy közösség azoknak, akik hasonlóan tenni akarnak a közjóért. „Ami változatlan: azért fáradozunk, hogy több párbeszéd, nagyobb nyitottság és erősebb közösségi szemlélet jellemezze társadalmunkat.” – írja Gégény István, a SZEMlélek értékmagazin főszerkesztője.
Sok sikert kívánunk nekik a jövőben is!
Panni nemrég tért vissza újabb missziós útjáról. Korábbi sorozatában már beszámolt arról, hogyan járták a világot társaival, hogy eljuttasság az Örömhírt mindenkihez. Ezúttal a Közel-Keleten jártak...
„Isten munkájában mindig három fázis van: először lehetetlen, utána nehéz, végül megvalósul.” Hudson Taylor
Nemrég 12 másik társammal egy arab országba utaztam, hogy az ottani fiatalokkal beszélgethessünk a legfontosabb kérdésekről. Majdnem egy éve jártam itt egy másik csapattal és nagyon vártam, hogy újra kint lehessek. Már akkor is zseniális élményeim voltak és nagy várakozással álltam ehhez az úthoz is. Erről a hétről szeretnék beszámolni nektek, mert számomra nagyon szemléletformáló és a hitemet is erősítő tapasztalat volt.
Arról most nem szeretnék hosszan írni, hogy sosem gondoltam volna, hogy ilyen területre fogok utazni. Vagyis egy kulturálisan ennyire eltérő országba, ahol hivatalosan amúgy is tilos evangelizálni. Istennek viszont nem mindig a preferenciáim vagy a képességeim számítanak, Őt ilyen csekélységek egyáltalán nem korlátozzák.
Egy téma, egy autó, három utas. A SZEMlélek a héten ismét új autós videóval jelentkezett. Gégény István ezúttal a Váci Egyházmegye három ismert személyiségével beszélgetett. Az Útitárs 4. adásának főszereplői Beer Miklós püspökatya, Jakab Péter (Bonum TV), valamint Bazsik Ádám, blogunk alapítója.
Mi a szerepe egy kereszténynek a mai társadalomban? Hogy tudunk megközelíthetőek és megszólíthatóak lenni? A válasz egyszerú: ki kell lépnünk a gettóegyházból. A videóból azt is megtudhatod, miért ShoeShine a ShoeShine...
Te hogy állsz az alázattal?
Őszintén megmondom, én sokáig tudomást sem akartam venni ennek a kérdésnek a létéről. Keveset tudtam róla, az sem tetszett, ezért inkább úgy tettem, mint aki soha nem is hallotta ezt a szót. Mint aki a buszon ülve csak bámul ki az ablakon, hogy ne kelljen átadnia a helyét a néninek – persze, a néni attól még ott van. Az alázat is ott volt, hiába tettem figyelemreméltó erőfeszítéseket az elkerülése érdekében, unos-untalan szembejött velem. Tudod, hiába fordulsz az ablak felé, úgyis a néni tükörképét fogod csak figyelni.
„Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:29)
Íme, a néni. A parancs, amivel büszke, önérvényesítő modern amazonként igazán nehezemre esett szembenézni. Az az alázat, amit ismerni véltem, egy lehajtott fejű, feltűnésmentes, szürkeegér-viselkedést jelentett, és ez egyáltalán nem tűnt könnyű igának. Nem örülhetek egy jól sikerült vizsgának, amibe erőt-energiát fektettem? Nem mesélhetek boldogan egy versenyeredményről? Mindezt tartsam csak magamban, és imádkozzak, hogy a szívemből is elmúljon ez a gőg és felfuvalkodottság? Belátom, így leírva igazán egyértelmű, milyen tévúton is jártam, de akkoriban még szóban sem fogalmaztam meg, nem is tudatosítottam ezeket a hiedelmeket – és ez az Istennel való kapcsolatom mélyülésének és hitbeli növekedésemnek az útjában állt.
A nagy érdeklődésre való tekintettel, idén februárban ismét új epizódokkal gazdagítjuk Hétköznapi Hősök című portré sorozatunkat! A filmekben olyan hétköznapi emberek mindennapait mutatjuk be számotokra, akik különböző hivatásokban tevékenyek, más-más életállapotban élik életüket, ugyanakkor egy dolog összeköti őket, ez pedig nem más, mint keresztény identitásuk.
Ahogyan mindannyiunk életében vannak küzdelmek, a munka, a hivatás, a családi nehézségek mind-mind hőseink életének részei is. A sorozat szereplőinek sajátos élettapasztalata azonban sokunk számára jó példa is lehet. A Szent István-i Magyarországon, a keresztény értékek hétköznapi problémákra adott válaszai ma is megoldást tudnak nyújtani a mindennapi küzdelmekhez.
Filmjeinkben olyan emberek életét mutatjuk be nektek, akik egyszerűen itt élnek köztünk, alkotnak, szolgálnak és küzdenek. Ez a valóság. Vagy épp ez is lehetne mindannyiunk valósága. Bízunk benne, hogy a filmekben megjelenő karakterek élete egészséges és pozitív mintát adhat mindenkinek Európa valódi, személyesen keresztény értékeiről. Arról a valóságról, amiben mi is élhetnénk, úgy, hogy abban örömünk telik és kiteljesedünk a mások felé tett szolgáltat által.
Mi a különbség élettelen és élő között? Hol a határ az ösztönlény és a homo sapiens sapiens közt?
Hol kezdődik a sapiens-sapiens-lét? Ki kell érdemelnünk? Vagy csak úgy ajándékba kapjuk, valaminek a kezdetén? Vajon a felelősségből fakad, vagy felelősséget fakaszt magából?
És hol a határ a felelősségben? Kiért vagyok felelős? És mikor? Meddig tart az önvédelem? Kiről szól a védelem? Ki véd kit? Ki bánt kit?
Mit jelent az egészség? Az egész-ség? Mi tartozik olyan erősen hozzám, hogy ha többé már nem a részem, nem lehetek teljes?
Kié a hatalom? Aki méltó rá? Aki hangosabb? Aki hatalmasabb?
És mire terjed ki? Van-e hatalmunk az élet felett? A halál felett? Vagy csak ezt szeretnénk? Szeretnénk mindent kontrollálni, mindent kézben tartani, mindent megismerni, az almából enni, Istent játszani?
Hol a határ? New York állam? Az USA? A fejlett Nyugat?
Van határ?
Múlt héten életbe lépett New York államban az a törvény, miszerint a születés pillanatáig lehet abortálni a magzatokat. A napokban Virginia államban is előterjesztettek egy hasonló törvényjavaslatot. Az objektív elemzést inkább másokra hagyom. Csak megosztom, milyen kérdések kavarognak bennem.
A shoeshine.hu, több nagyfilmes projektje mellett, 2019 tavaszán mutatja be új, rendhagyó filmalkotását. A filmben a kortárs ifjúság és a szerzetesség találkozásának egy merőben friss implementációjával ismerkedhet meg nézőközönségünk. Olyan filmet készítettünk, melyet Magyarországon még senki korábban.
A rövidesen bemutatásra kerülő dokumentarista trash-film alaptörténetében néhány fiatalt „költöztettünk be” egy valódi szerzetesi kolostorba azzal a céllal, hogy éljenek néhány napig úgy mintha ők maguk is szerzetesek lennének. Dolgozzanak, imádkozzanak, csendesedjenek el, vegyenek részt a közösség és a kolostor életében. Arra hívtuk meg őket, hogy váljanak szerzetessé egy időre majd nézzük meg mi történik velük.
Ifjú főszereplőinknek olyan személyeket választottunk, akik nem vallásos közegből érkeznek, s ezáltal csupán a sztereotípiáik alapján ítélik meg egyházat, az egyházban tevékenykedőket. A mozi a fiatalok és a szerzetesek közötti kapcsolatot és a fiatalok rövid útját mutatja majd be egy nagyon furcsa helyzetben. Célunk az volt, hogy megmutassuk az egyház és a Szent Istváni magyar hagyomány, a keresztény hit képviselői által képesek kortárs válaszokat adni a fiatalok életvezetési kérdéseire, és segítséget tudnak nyújtani nekik személyes életpéldákon keresztül.
Hogy mi lett ennek a különös „emberkísérletnek” és magának a filmnek a valódi eredménye, az hamarosan kiderül. Keresd a film bemutatójának ajánlóját itt az oldalon! Külön öröm számunkra, hogy a film az ODPictures Art Studio közreműködésével, az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával valósulhatott meg. Hálásan köszönünk!
Copyright © 2022 TVShoeShine - shoeshine.hu. Minden jog fenntartva.
Az oldalt készítette: Webinformatics