Hiába közhely, ez néha igaz.
Kezdem ott, hogy nem akartam tanár lenni. Most mégis tanárok közé sodort az élet, pedagógiai asszisztensként dolgozom egy általános iskolában. Gyakorlatilag az a feladatom, hogy ott segítsek, ahol tudok. Ez leginkább a szünet-ügyeletben nyilvánul meg, ki kell küldeni őket az udvarra, az ebédeltetésnél kell figyelni, de néha adódik azért más feladat is, pl. előkészíteni szövőkereteket, osztályátlagot számolni, beugrani titkár helyett stb.
Most már egy hónapja, hogy itt vagyok. Egyre képtelenebb dolgokba botlok bele. Tudtam, hogy a mai fiatalok (hű, mintha matuzsálem lennék, pedig még nem... :D) szabadabban vannak fogva, hozzánk képest züllöttebbek, de hogy ennyire...
Csak néhány példa:
- jön be két nyolcadikos (érted, a legidősebbek) szünetben, kérdezem, hova, hova, és nem hogy nem válaszolnak, még csak a fejüket sem fordítják feléd, vagy éppen csak legyintenek a "mehetsz a fenébe" stílusban
- rászólsz egy hatfős bandára, hogy menjenek ki, meg sem moccannak
- bemész az osztályba, kéred őket, hogy menjenek ki, mintha süketeknek beszélnél
- egyik rángatja a másikat, mondom neki, ne csinálja, mire ő: magának mi köze hozzá, hogy én mit csinálok vele?
- verik egymást gátlástalanul
- ha megkérdezem az ügyeletes diákokat, hogy azok-e (mert hiába a lista, még nem ismerem mindegyiket), még ők vannak felháborodva, hogy még hányszor mondják még (megjegyzem, akkor kérdeztem először)
- látom, hogy dobálja a kaját az ebédlőben, rászólok, hogy hagyja abba, és a szemembe hazudja, hogy ő nem csinált semmit
- rájuk szólsz, visszatátognak gúnyosan, hogy ne pampogj már...
Basszus, ezek a kölykök alapvető emberi magatartásra nem képesek!!!
És az a legrosszabb, hogy tudom, hogy ha így folytatják, ők is iszonyatosan meg fogják szívni az életben, mi meg még inkább.
A tanároknak meg szinte semmi nincs a kezükben. Ha egy kicsit erősebben rászólnak a gyerekre, másnap már jön be a szülő, ugye hozzá nem érhetnek a gyerekhez, mi marad? A szaporodó beírások sem segítenek.
És ugye itt nem lehet azt csinálni, hogy egyik nap iszonyú pipa vagy rá, a másik nap meg ugyanúgy (mert annyira felháborító, hogy ha akarnád sem tudod elengedni).
Minden nap újra kell kezdeni, tiszta lappal, itt tényleg nem lehet kivételezni.
Néha megérdemelnének egy-egy maflást. Egyik barátnőm mondta erre, hogy nem lehet ennyire megalázni a gyereket. És akkor - kérdem én - a felnőttet, aki jót akar neki, azt meg lehet alázni azzal, hogy a szó legszorosabb értelmében levegőnek nézik? Igazságos ez? Hogy a viharban van ez? Hm???
Szóval emberek,
a tanárok korunk hősei. Amit ki kell állniuk az iskolában nap mint nap, az nem semmi.
Elég nehéz időszak áll mögöttem. A nagyböjtben az egyik fogadalmam az volt, hogy minden reggel elolvasom az aznapi evangéliumot, szentleckét. Nem csináltam egyebet, nem imádkoztam különösebben, csak elolvastam, max. egy kicsit gondolkoztam rajta. És tök kiegyensúlyozott voltam abban az időben, elkezdtem a felszínre jönni. Viszont most, húsvét után egy héttel megint magam alatt vagyok. Aztán tegnap gondolkodtam, és eszembe jutott, hogy azóta nem is olvastam. Így hát ma reggel újra elkezdtem, gondoltam, megér egy próbát. És sokkal, de sokkal jobban érzem magam. Pusztán attól, hogy olvastam a Bibliát. Azért gondolom, hogy ez lehet az oka, mert az előző hetemhez képest semmit nem csináltam másként. Csak ezt.