rajzok

,,And it's snowing..."

,,Az ember kitartóan felejt, ha meg nem is bocsát."
(Simon Márton)

Este van, a csillagok küzdenek, hogy a fényüket áraszthassák a városok -még éjszaka is- nem kissé forgalmas utcáira. Küzdhetnek, de mindhiába.
A kocsiból senki se pillant fel, a vonat belső terében pislákolva világít a lámpa, így lehetetlen kilátni. 
Talán, csak annak a pár embernek okoznak apró boldogságot, akiknek van idejük odakint andalogni, valakivel karöltve a téli, fagyos éjen, vagy éppen futni pár kilométert, levezetve a hét fáradalmait.
Gőzölög valami a bögrémből, friss kávé illata tölti meg a szobámat. Én pedig itt ülök ismét, szemeimet az égre szegezem. Talán a hirtelen koffein adag hatására, de a csillagok fényének hatása elér hozzám.
A pulzusom ismét állandó, a vérnyomásom végre normális és nem kapkodom a levegőt.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, remélve elég ennyi kávé, hogy ne aludjak el. 
Várom a havat, érzem, mindjárt itt van.
Bele-belekortyolgatok a bögrémbe, a csillagokra figyelek és elgondolkozom.
Vajon a csillagok mindent látnak odafentről? Figyelik, mit teszünk? Vajon...látják előre a következő lépésünk?
Nem lennék csillag...
Elviselni mindazt..., minden jót és minden fájdalmat, amit az emberiség okoz. 
Már pedig, okoz. 
Akarva, s akaratlanul.
Mert az embergyerek már csak ilyen, teszi, amit tesz, néha gondolkodik, s néha nem.
Egy óvatlan lépés, a szánkból egy hirtelen kicsusszanó szó, egy meggondolatlan, hirtelen mozdulat. Mindennek meghatározó szerepe van a sorsunkra...
A kávé kezd elfogyni, a koffein hatása viszont növekszik bennem. A csillagok már egészen eltűntek, mintha az éji sötétség még sötétebbé vált volna...
Pilinszky sorai járnak a fejemben. 

,,Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tűnődve benned görgetik
fakó szívüknek terheit(...)"

Talán itt, s talán most le fog győzni az éjszaka. 
A gondolataim cikáznak, már-már elvesztem a logikai menetemet, nem találok kiutat az est sötétjéből, a csillagok teljesen eltűntek, nem látni fényüket. 
Talán álmodtam az egészet és sose világítottak, lehet, nem is léteztek. 
Már azt sem tudom ki vagyok.
A pulzusom elveszti az uralmat saját magam felett, a vérnyomásom felszökik és megint kapkodom a levegőt. Elfogyott a kávém.
De akkor megtörténik. 
A Hold előbukkan a felhők mögül és megvilágítja a csodát. Apró, majd egyre nagyobb pelyhekben esni kezd a hó. Havazik.

Ismét minden kezd a helyére kerülni. Kezem a bögrém meleg oldalára kulcsolom, gondosan betakarózva egy puha pokrócba, s nézem, ahogy a világ befehéredik. Megnyugszom.
Hihetetlen, hogy a hó mennyire megszépít mindent. Elfeledteti velünk a hibákat, s ha csak egy kis időre is, de elfedi a haragunk. A fakó szívünk is egészen fehér lesz.
Tiszta, mint a hó.

Nem elfelejteni

,,Pedig nem is a felnőtté válással, hanem a felejtéssel van a gond..."

Közhelynek hangozhat, de felnőni nehéz.
Bár, igazából mindig is fel akartam nőni... nem tűnt másnak, mint hogy megtehetek mindent, amit most is, amit pedig most nem, azt majd igen, de akkor már legálisan. :)
De valljuk be, ez azért nem így van. Rengeteg dolgot így sem tehetünk meg, mármint persze az észszerűség határán belül sem (elképesztő, hogy az észszerű többé nem ésszerű, hanem észszerű. Eltemettük a magyar nyelvet :( -a szerk.) És ha még csak ez lenne az egyetlen gond...
Antoine de Saint-Exupéry tudott valamit. Igen, megint a közhelyek, A kis herceget mindenki ismeri, blabla... de ki az, aki érti is? Egy egyszerűnek tűnő történet, a B-612-es kisbolygóról, a naplementékről, rózsákról, egy rókáról, egy kis hercegről és egy pilótáról.
De vajon csak ennyi lenne? Hiszem, hogy nem.
Sokat halljuk, hogy amíg gyerek az ember, meg sem értheti. Hát én meg azt mondom, hogy felnőttként sem értheti! Talán, ott -azaz itt- a kettő között...
Amikor fogalmad sincs, hogy ki is vagy te magad. Hogy kik vannak körülötted, és ezer meg ezer csalódás ér, mert a világ, amiben már majdnem felnőttél, kezd eloszlani a szemeid előtt.
Mert már kezded elfelejteni, hogy milyen volt a B-612-es kisbolygón, ahol egy napon negyvenháromszor nézhetted meg a naplementét egymás után, ahol mindig gondosan kitakarítottad a vulkánjánjaidat..., de még ott élnek benned az emlékek...
Mert félsz, belőled is egy olyan felnőtt lesz, akit csak a számok érdekelnek, és nem tud majd rácsodálkozni a világra.
És akkor egyszer csak itt az a róka, akit megszelídítettél -és végső soron, aki megszelídített téged is. Valaki, aki várja az érkezésed, és ha késel, tudod, hogy összetöröd a szívét. Ezért mindent képes vagy megtenni, hogy vele lehess a megbeszélt időben, mert tudod, már megszelídítetted és felelősséggel tartozol feléje. És rájössz, hogy van egy barátod. Megtanulsz élni, használva a szivedet, majd rádöbbensz, rengeteg jelentéktelen dologra pazarolod néha az idődet.

Mert hiába osztod be az idődet a lecke írásra, a magolásra, a dolgozatokra való felkészülésre, az edzésre, a munkára, hogyha nem hagysz helyet benne élni is. Talán -hangsúlyozom: talán- rendjén van, hogy egy teljesítményorientált világba csöppentünk bele, mert igenis tennünk kell azért, hogy legyen belőlünk valaki. Azonban hiába leszünk bárkik is, ha nincs bennünk semmi élmény. Ha nem mondtuk azt, hogy ezt most kipróbálom, mert máskor úgyse fogom. Ha nem nevetünk eleget, mert mindent túl komolyan veszünk. Ha nem tanulunk meg mosolyogni az élet apró kis dolgain, ha elfelejtjük, hogy van még fantáziánk, csak használni is kéne, ne rozsdásodjon be...
És akkor körülnézünk.
Rengeteg felnőtt, akik belefáradtak a hétköznapokba, akiket nem dob fel az, ha hazafele naplementét látnak, ha nem nevetnek azon, hogy a köd miatt a sarokig se lehet ellátni, ha elfelejtik, hogy milyen volt a jéghidegben a tavon korcsolyázni...ha már csak a számok lebegnek a szemük előtt. A számok, a magyarázatok. És kikapcsolják a szivüket. Nem vállalják, hogy bekapcsolják..., hiszen akit megszelídítenek, az a sírás kockázatát is vállalja. És nem figyelnek még rád, mert te még nem vagy felnőtt... Beleszédülünk az elkeserítő rémületbe. Lehunyjuk a szemünk, hogy legközelebb újból tisztán lássunk.
Majd körülnézünk.
Gyerekek, akik a kulcstartódon lévő londoni busszal is úgy tudnak játszani, mintha valódi kisautó lenne, még akkor is, ha csak az első kerekei mozognak. Akik ha egyszer megszeretnek, onnantól kezdve mindig odarohanva, átkarolva, bújócskázva szaladnak oda hozzád, mert tudják, hogy a barátjuk vagy. Akik hallgatnak rád, mert feltétel nélkül megbíznak benned. Picúrok, akik minden sarkon elmondják, hogy ,,ott a Hold!", te meg mindig nevetve válaszolod, hogy az még mindig ugyanaz... :) Akiket felvidíthatsz azzal, ha a hideg reggelen, a buszra várva a kezüket dörzsölgeted, hogy ne fázzanak, mert ez azért viccesen néz ki :) ....a szeretettől olvadozik a szived, hiába van odakinn -2 fok.
Majd este, hazafele, a buszról a csillagokat nézed. Keresed a sajátod, de még nem látod. Talán, még túl kicsi a fénye, hogy észrevedd. Próbálsz rájönni, hogy most akkor gyerek maradj még egy kicsit, vagy belépj-e a felnőttek világába. Az émelyítő érzés magával ragad, hiszen félsz, a kis herceg hamarosan elmegy, de te nem akarod őt elfelejteni.
Leszállsz a buszról, gyorsan felkapod a görkorcsolyádat, majd a cipődet a kezedben lóbálva elindulsz, hogy igenis megkeresd azt a csillagot, ami csak a tied.
Közben pedig nevetve az autóból kibámuló emberekre -akik nem fogják fel, miért jó neked mínuszokban görkorizni a sötétben- rájössz, hogy nem kell teljesen felnőnöd, mindig megőrizhetsz egy darabkát a B612-es kisbolygóról.

Csak egy a feladat: ne felejtsd el...

Szavazzatok! :)

Kedves Olvasóim! :)<3

Kérlek szavazzatok a valasztas.diakparlament.hu oldalon rám! :)
Köszönöm :)

,,Szabó Veronika vagyok, 16 éves, a Dunakeszi Radnóti Gimnázium kilencedik osztályába járok, tavaly angol nyelvi előkészíto évfolyamot végeztem.

Mindig is szerettem, és lételemem volt a közösségi életben való részvétel, programok szervezése (mint pl.: gólyatábor, sulis bálok, bulik, osztálykirándulás).

Mit szeretnék elérni? Hogy az iskola mindannyiunk számára élhetőbb környezet legyen. 

Ki ne gondold volna már arra, hogy az iskolája mennyivel fejlettebb lehetne? 

Hogy egy pár smartboard mennyivel megkönnyítené a diákok, és a tanárok életét? 

Szeretnék segíteni, hogy könnyebb, átláthatóbb legyen a tanulás, hiszen mindannyian 

ismerjük az érzést, hogy az egyetemi ponthatárok csak egyre feljebb csúsznak, mi pedig

 már nem tudunk ennél többet tanulni, hiszen a nap nekünk is csak 24 órából áll. 

Szeretném, ha nem lexikonoknak néznének minket, akikbe minden tudás beletölthető. 

Sokkal inkább felnövekvő emberekre, akiket inkább problémamegoldásra, 

emberi kapcsolatok kezelésére, a felnőtt életben fontos dolgokra tanítanának meg. 

Szeretném, ha meghallgatnák a mi véleményünket és figyelelembe is vennék azt. 

Mert mi élünk ebben, mi és a tanárok. Rajtunk kívül senki se tudhatja, milyenek a napjaink, 

mik az örömeink és a problémáink. Ha egyetértesz velem, és van valami, 

amit Te is megváltoztatnál, vagy éppen csak elindítanád a fejlődés útján, mert jó, 

de még nem elég, akkor szavazz rám! 

Azt már most megígérhetem, mindent meg fogok tenni, hogy a sulis éveid a legszebben teljenek!"

Élet - avagy azmiaz?

Az élet olyan, mint egy film.
Egy történet, amit egy nálunk hatalmasabb valaki írt meg, egy darab, amit egy nálunk nagyobb valaki rendezett meg, egy előadás, amire nincs főpróba. Minden élesben megy.

Mielőtt a színészek bemutatnak egy darabot rengeteg készület előzi meg a főpróbát.
Szerep- és szövegosztás, ruhapróbák, gyakorlás gyakorlás hátán, díszlettervezés, táncórák, beszédórák, korán kelés, későn fekvés, rohanás, eltévedés, sminkelés, sírás és nevetés.
Talán egyeseknek ez ijesztően hangzik, mások szerint egyáltalán nem nehéz dolog, mondván bárki meg tudja csinálni.
A helyzet az, hogy ijesztőnek nem ijesztő, és tényleg bárki meg tudja csinálni. De nem mindenki tudja olyan jól csinálni. Hogy milyen jól? Úgy, mint akinek ez a hivatása.
De egye-fene, ha ijesztő, ha nem, nehéz munka. Nehéz megtanulni rendesen beszélni, hangsúlyozni, vagy éppen kitartóan gyakorolni. Felállni ezer meg ezer esés után, és tovább menni azon az úton, amin elindultál. A téged érő kritikákat nem bántásnak venni, hanem -,mint mikor az emberek legóznak- építő kockákként használni, egymásra téve, minél magasabbra jutni.
És van még valami... biztosan vannak emlékképeid, hogy a filmek végén egy stáblista gördül le nevek ezreivel. Általában ez az a rész, amikor kikapcsolod a filmet, mondván ,,kit érdekel ez a sok noname név?"-hiszen nekünk általában semmit nem mond, hogy ki volt xy magyar hangja. Felőled más nevet is mondhatnának, az se tűnne fel. Nyugi, nekem se :)

Viszont akik együtt dolgoztak azon a filmen, azoknak sokat jelent ez a lista. Rajta van mindenki a sminkestől kezdve, át az összes színészen, egészen a díszlettervezőkig. Nekik minden névhez egy arc csatolható, és a legtöbbhöz még valamilyen emlékkép is, egy-egy mosolyra fakasztó mementó,
Ők ott voltak mindvégig, de a filmben csak pár személyt láthattunk közülük. Sőt, a játékidő alatt is leginkább csak a főszereplőre figyelünk. Mert így megy ez, egyszerre csak egy ember életére tudunk teljes mértékben figyelni.
És az élet is ilyen, nem? Csak egyetlen ember életére tudsz teljesen odafigyelni. Teljesen. Minden
egyes részére, rezdülésére, mondanivalójára, sőt még gondolatára is. Igen, a sajátodra.
Ha filmként néznéd vissza az elmúlt 5 éved, magadat látnád elsősorban, és magad mellett az embereket, A családodat, a barátaidat, a portásnénit- és bácsit, az eladót a boltból, a buszsofőrt, aki az agyadra megy, a fura fazonokat a strandon, akik azt hitték, az a kislány a te gyereked, pedig csak az unokatesód, a biztonságiőrt a H&M-ben, aki hülyén nézett rád, mert egy órán belül harmadjára mentél vissza hozzájuk... :)
Igen, a főszereplő te vagy. De mit sem ér egy jó film a megismételhetetlen mellékszereplők nélkül, akik mindig megfordítják a történet menetét, akik egy kis változatosságot hoznak az életbe.
És ha belegondolsz, nehéz ám az élet színpadán megállni.
Hiszen egyszerre vagy a saját életed főszereplője, és valaki más történetének a mellékszereplője.
A szerep adott, Te vagy Te.
Légy önmagad és lépj ki az élet színpadára. :)

Ölelés :)<3

Capoeira-az élet maga

,,Amikor eléred azt a bizonyos pontot az életedben, odakint az emberek azt várják, hogy megtörj. Néha a kezedbe kell venned az irányítást, hogy ne húzzon le a gravitáció és repülhess."

Néha elgondolkozom azon, mi olyan értékes abban az érmében, amivel fizetünk, hogy minél nagyobb szám van ráírva, annál többet ér. Pedig gondold meg jól: az csak egy vacak érme. Ha nem lenne így nyomva, és nem tudnád, hogy ez egy fizetőeszköz, elmennél mellette, mondván csak egy kavics.
De hisz' mi mással fizethetnénk? Mi az, ami van annyira értékes, hogy fizetőeszköznek véljük?
Talán, csak az időnk.
És ha kicsit továbbgondoljuk, akkor ezekben az érmékben is az időnk van benne.
Hiszen, amikor megdolgozunk ezért a pénzért, az időnket szánjuk rá.
Elcsépelt, agyonrágott mondás szerint mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, hogy legyen. Félek, ez az egy mondat magában nem állja meg a helyét. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy bár mindenkinek van ideje bármire amit szeretne, el kell döntenie, hogy mi az amit annyira fontosnak tart, hogy időt szakítson rá. És a sok „ezt is, meg ezt is, meg ezt is szeretném csinálni” mellett előre csúszik az, ami igazán fontos, és a többi csak mögé, ami kevésbé.

Van egy ismerősöm, aki lassan 5 éve capoeirázik (ez egy harcművészeti ág, amit nagyon szeretek, mert rohadtul látványos és megnyugtató :) ).
Ő például 5 éve heti 6-7 órát szán erre, iskola mellett. Gépezhetne iskola után egész nap, vagy tarthatna filmmaratonokat, de neki a capoeira fontosabb. Ezért arra szán több időt elsősorban.
De miért éppen ez? Mert szabadságot ad. Kicsit visszatérve, a capoeira tényleg egy harcművészet, ergo ami sportolás közben folyik, az harc.
Amit ott teszel, azzal megmutatod, hogy ki is vagy valójában. Minden egyes mozdulatod Rólad árulkodik. Bármelyik rúgással, ütéssel megsebesítheted az ellenfeledet. De nem teszed. Mert azt szeretnéd, hogy bízzon benned a másik, hiszen ebben a sportban feltétel nélkül bízni kell a másikban. Hiszen Te se szeretnéd, ha valaki szájba rúgna :)

És most kicsit átvonatkoztatva... a capoeira az élet maga. Igen, igen tudom, nem mindannyiunk tudja űzni ezt a sportot, de az életre szinte ugyanez igaz.
Szabadok vagyunk, szabad döntésekkel és a szabadság sokféle érzésével. Sok mindent megtehetünk, mondhatunk, vagy éppen gondolhatunk. De a szabadságunk mellett ugyanúgy ott van bennünk és körülöttünk a harc. Nem gondolom, hogy ez rossz lenne, hiszen minden harc más és más. Harcolunk a barátságainkban, önmagunk megtalálásában. És minden egyes ilyen helyzetben megmutatkozik, hogy kik is vagyunk valójában. Hogy miként használjuk fel a szabadságunkat, és mi mellett döntünk. :)
Mert végülis pont ezek a harcok fogják meghatározni az énünket, hiszen állandóan formálódunk közben. Döntsd hát el, hogy mire szánsz időt az életedben és harcolj!
Szabad vagy, a döntés a te kezedben ;)

Ölelés:)<3