2019. szeptember 30., hétfő

Éljen a király!

A tézisem: az oroszlánkirály a te történeted. Nem hiszed? Nincs is sörényed? Még sosem voltál Afrikában? Nem is barátkozol varacskosdisznókkal és szurikátákkal? Csak figyelj.

Megszületsz a meleg családi fészekbe, ahol körülvesz apa és anya gondoskodó szeretete. Eddig még nem is olyan különös. Csakhogy van egy szokatlan körülmény: apukád a király. Hogy mi? Az bizony. Ennek a pozíciónak két fontos velejárója van: felelősség és hatalom. Felelősség, ugyanis a király dolga, hogy a birodalmában rend, béke és harmónia legyen. Rajta múlik, hogy mindenkinek van-e mit ennie, van-e hol aludnia, biztonságos-e az életterük, vagyis nagyjából minden. A másik velejáró pedig a hatalom, ugyanis a király szava szent. Mindenben döntési joga van, és ráadásul az eszközei is megvannak rá, hogy érvényesítse az akaratát, ugyanis történetesen ő a legerősebb alak az egész királyságban. Édesapádnak azon kívül, hogy ő a király, van még egy fontos tulajdonsága: ő egy jó király. Vagyis a hatalmát olyan módon gyakorolja, hogy a vállán lévő felelősséget mindenki javára hordozza, aki az ő birodalmában él. Odaadó, bölcs, gondoskodó. Ismerős? Na ugye.

Image result for mufasa teaching simba

Mindez téged hogyan érint? Hát úgy, hogy már abban a pillanatban, amikor megszületsz, van egy célja az életednek: te vagy a király örököse. Vagyis egy nap majd a te válladat fogja nyomni a felelősség, hogy rendet, békét és harmóniát teremts a birodalmadban, és meg kell tanulnod jól használni azokat az eszközöket, amik erre valók, vagyis a hatalmadat. Teljesen érthető, hogy édesapád az ideje nagy részét azzal tölti, hogy mindenre megtanít és felkészít. Királynak lenni ugyanis nem kifejezetten egy wellnesshétvége, és neked – bár ígéretes kis csirkefogó vagy –, még elég hosszú utat kell bejárnod ahhoz, szembe tudj nézni ezzel a kihívással.

Na mármost van egy bácsikád, aki történetesen gonosz. Jó, lehet, hogy épp nem a bácsikád, talán még arca, neve, személye sincsen, de biztosan ott bujkál valami sötét barlangban. Szövetségben van egy halom alja népséggel, akik egyetlen céljuknak azt tekintik, hogy apukádat, a királyt, megfosszák a hatalmától. Ők lényegében a megtestesült káosz. Ha véletlenül hatalomra kerülnének, szinte biztosan éhezés, bizonytalanság és nyomorúság köszöntene a birodalomra. (Spoiler: később tényleg hatalomra kerülnek, és pontosan ez történik. Szóval ez nem valami üres fenyegetés.) Szerencsére egyelőre erős kézzel uralkodik a király, így a cselszövők a birodalom határán kívül rekednek.

A gonosz, azaz a káosz csábításának nehéz ellenállni. Csináld azt, amit nem szabad. Más szóval: csináld azt, amit csak akarsz. Lássuk be, elég vonzó opció. És mivel még egy tapasztalatlan gyerek vagy, bedőlsz a csábításnak. Azt csinálod, amit csak akarsz, és oda mész, ahova nem szabad. Ezzel kinyitod az ajtót a káosznak, ami beözönlik és kis híján megfojt. Édesapád pedig erre azt teszi, amit az édesapák tesznek ilyenkor: megment téged, akár az élete árán is. Lehet, hogy az első mentőakcióba nem hal bele, mert nagy és erős, és félelmetes hangja van, de a másodikba vagy a sokadikba már igen. Végül is az egész életét annak szentelte, hogy te élhess, büszkén, boldogan és ahhoz a hivatáshoz méltóan, amit kaptál. Ilyen édesapád van neked. Tényleg? Tényleg. Ebben az önfeláldozásában az ellenség végül elragadja. És a halálakor egy félelmetes űrt hagy maga utána, ugyanis te még közel sem vagy kész. Lényegében egy mihaszna kölök vagy. Most ugyan mihez fogsz kezdeni?

Azonnal megjelenik a gonosz nagybácsi. Félelmetesen, kegyetlenül, ellentmondást nem tűrően a szemedbe néz, és azt mondja: a te hibád, és méltatlan vagy, hogy a király fia legyél. És a legrosszabb, hogy a szíved mélyén pontosan tudod, hogy igaza van. Méltatlan vagy. Rossz voltál. Azt csináltad, amit nem volt szabad, és ezért kellett meghalnia. De még ha nem is csináltad volta azt a bizonyos rosszaságot, édesapád előbb-utóbb akkor is meghalt volna, hiszen az egész életét rád áldozta. Így hát amikor a gonosz azt mondja: fuss, és vissza se térj többé, neked egy perc kétséged sincs afelől, hogy a jogos büntetésben van részed.

A száműzetés időszaka a lelked legbensőbb mélységeivel való szembenézés. Egy igazi leereszkedés az alvilágba, csakhogy ez a te alvilágod, a te sötétséged. Az életed célja, amit eredetileg örökségül kaptál volna, elveszett, az élni akarásoddal együtt. Hiába jelennek meg segítő barátok körülötted, hiába kezded újra mechanikusan a napjaidat, hiába áll vissza lassan-lassan elfogadható szintre a hétköznapi derű, semmi sem tölti be benned a lüktető ürességet. Ne is törődj vele, gondolod. És amikor valaki felbukkan a múltadból és emlékeztetni próbál rá, hogy neked van egy nem beteljesített küldetésed, és amíg ezt nem vállalod fel, mindenütt a káosz uralkodik: az első, zsigeri reakciód a tagadás. Hogyan tudnád felvállalni a küldetést, ha saját magaddal sem tudsz szembenézni?

Ami kimozdít ebből a csapdából, az egy misztikus tapasztalat. Egyik éjszaka felnézel a csillagos égre. Aztán belenézel a tükörbe, a saját szemedbe. Mindkettőt számtalanszor láttad már. De ez most... ez most más. A csillagok között egyszerre meglátod a végtelen univerzumot, és beléd hasít egy felismerés, hogy neked helyed van ebben a világban. A tükörképed egy pillanatra elhomályosul, és hirtelen édesapád néz vissza rád, aki az életét adta érted. Olyan éles a felismerés, hogy a hangját is meghallod, tisztán, érthetően szól hozzád. Te pedig, mint egy villámcsapás, megérted, hogy ő még mindig büszke rád, bízik benned, hogy szeretve vagy, mindig is szeretve voltál. És az út, ami a küldetésed útja, egyszerre kristálytisztán fekszik előtted, és pontosan tudod, hogy mit kell tenned, merre kell indulnod. És elindulsz, futva, semmi másra nem gondolva.

A gonoszt még le kell győzni, a rendet helyre kell állítani és a sebeket be kell gyógyítani, amit meg is teszel. De ez már nem a múlton való rágódás, hanem a küldetés beteljesítése, amellyel visszaadod az értelmet a létezésednek. Már nincs kétséged afelől, hogy mit kell tenned.

Kis idő elteltével pedig egyszerre arra ébredsz, hogy te lettél a király.

Szóval? Így már nem is olyan távoli ez a történet, nem igaz?

2019. augusztus 28., szerda

Életemet és véremet... csak vigye innen azt a tűt!

Néhány hete ismét elmentem vért adni, immár kilencedik alkalommal. Ennek természetesen semmi köze nem volt a Magyar Vöröskereszt nyereményjátékához, amelyben augusztus 31-ig minden véradó automatikusan részt vesz. Na jó, egy pici köze azért mégiscsak volt, de nem sok.

A kedves olvasó valószínűsíthető vélekedésével ellentétben ez a vidám hangnem egyáltalán nem takar semmiféle könnyed hozzáállást részemről a véradáshoz. Épp ellenkezőleg: eléggé parázok tőle. Minden egyes alkalommal alaposan győzködnöm kell magam a sorban állásnál, hogy ne forduljak vissza, vagy hogy ne próbáljam meg az orvosi vizsgálatnál bejátszani a "három hónapja influenzám volt ám" kártyát, abban a reményben, hogy kizárnak a véradásból.

Ha így áll a dolog, akkor minek veszem rá magam újra meg újra a véradásnál? Szerencsére jó talajba ültettek el engem, ugyanis apámra már kisgyerekkoromtól kezdve úgy emlékszem mint veterán véradóra. A minap kérdeztem tőle, hogy hánynál tart, és azt válaszolta, hogy mivel az átkosban még nem vezettek erről központi nyilvántartást, ezért nem tudja pontosan, de a negyvenen biztosan túl van. Mármint nem a negyven éven (azon is), hanem a negyven véradáson. Én pedig, mint minden jóravaló elsőszülött fiú, vágytam rá, hogy minél hamarabb apám nyomdokába léphessek.

Így esett, hogy néhány hónapra rá, hogy nagykorú lettem, nagy mellénnyel besétáltam egy véradásra, hogy én kérem szépen véradó vagyok, első, de nem utolsó, és rettenetesen lelkes, úgyhogy gyorsan szúrjanak meg egy tűvel. Ezt némi kérdezősködés után (ahogy szokás), meg is tették. Bennem pedig, ahogy elkezdtem szemlélni az alkaromból kicsorgó sötétvörös folyadékot, felébredt az élni akarás, az eszméletem pedig jelezte, hogy hamarosan odébbáll. Ezt már nem vártam meg, hanem gyorsan szóltam a nővéreknek, hogy "elnézést! Úgy érzem, mintha eltűnne a szemem elől a kép." Erre mint a villám, ketten odaugrottak, kirántották a vénámból a tűt, hátradöntöttek, majd biztos, ami biztos, még vagy fél órán át ott tartottak, mielőtt újra lábra állhattam. Mondanom sem kell, hogy a nagy mellényem meglehetősen aprócskára zsugorodott, és éveken keresztül még a tekintetemmel is kerültem a véradásra hívó plakátokat.

Ez egészen addig tartott, amíg egy ismerősünk, apám jó barátja, kórházba került, és a szívműtéte előtt vérre volt szüksége. Az ilyen esetekre létezik az irányított véradás, amely során a donor felajánlhatja egy beteg számára a tőle levett vért, már ha megegyezik a vércsoportjuk. A miénk történetesen megegyezett, és úgy éreztem, itt az idő, hogy újra nekifussak. Ezúttal tényleg remegő térdekkel jelentkeztem a véradásra, de nagyon eltökélt voltam. Nem néztem oda, amikor megszúrtak, próbáltam azt képzelni, hogy csak valami jól megtermett szúnyog szállt a karomra, és amikor - akárcsak az első alkalommal - újra elkezdett forogni körülöttem a világ, összeszorítottam a fogam, és nem szóltam egy szót sem. És láss csodát, a rosszullét néhány másodperc múlva ahogy jött, el is ment, én pedig átestem életem első sikeres véradásán.

Ahogy a nyitányból is kiderült: végül csak megjött a kedvem hozzá, hogy többször is kipróbáljam magam az életösztön vicsorgó farkasával szemben. És egyre jobban megy! Az a bizonyos néhány másodperces szédülés pedig rövidül. Legutóbb eszembe sem jutott aggódni, és már-már érdeklődéssel figyeltem a szorgos nővérke ténykedését az alkarom tájékán - azt a látványt, amitől elsőre kis híján kidőltem. És hiába tagadnám, rettenetesen menőnek érzem magam ettől.

Úgy sejtem, nagyon sokan osztják velem ezt a véleményt: vért adni menő. Fontos is, nemes is, de azért menő is. Mi másért jutott volna eszébe néhány agyament barátomnak pár éve, hogy Véradó bulit szervezzenek? És miért jelentek meg rajta a vendégek évről évre szép számmal? És mi másért állítaná a Vöröskereszt emléklapja olyan meggyőzően, hogy mekkora hős vagyok? Ennek bizony a fele sem tréfa, és jó is, ha észben tartjuk. A társadalomnak nem csak a vérünk kell, amivel a betegek életét megmentik, hanem a hősiességünk is, amivel az egészségesek mentik meg saját magukat.

Apámnak az a bizonyos jó barátja sajnos nem élte sokkal túl a műtétet. Isten nyugosztalja. Gyakran gondolok rá szeretettel, és ha arra visz az utam, meglátogatom a sírját is, hogy újra meg újra köszönetet mondjak neki. Hiszen szándékán kívül ugyan, de megtanított engem valami igazán fontosra: ha nagyon akarom, képes vagyok legyőzni a félelmeimet. Márpedig nagyon akarom.

2019. május 29., szerda

Az én Jordan Petersonom

Jordan Peterson, a Torontói Egyetem pszichológus professzora és a youtube frissen felkapott szenzációja Budapestre jön, és május 30-án előadást tart a Brain Bar-on. Ha ez bármelyik másik nap lenne, egyenesen szétvetne a lelkesedés, így viszont csak az orromat tudom lógatni, ugyanis egy rég várt utazás távoli vidékekre szólít. Remélem, lesz olyan ismerősöm, aki majd beszámol az eseményről, vagy talán valamilyen felvétel is eljut hozzám. Viszont az orrlógatásból is megárt a sok, ezért a bánatomat inkább beleölöm ebbe a bejegyzésbe, és leírom, hogyan találkoztam vele (eddig csak virtuálisan).

Image result for jordan peterson
wikipedia.org

A Jordan Peterson-jelenség akkorát robbant az észak-amerikai sajtóban és a közösségi hálón, hogy még a hozzánk eljutott, valamelyest tompított lökéshullámok is bőven meghaladták a legtöbb médiafelület ingerküszöbét. Ezer és egy cikk jelent meg róla, bőséggel kapott hideget-meleget, és amit el lehet mondani, azt már valaki tuti elmondta róla. Én ezért inkább arra szorítkoznék, hogy nekem személyesen mit jelentett megismerkednem vele és beleásnom magam a gondolkodásmódjába. 

Talán nem meglepő, hogy én magam is, ahogy a kortársaim közül bizonyára a legtöbben, a youtube bugyraiban bukdácsolva akadtam rá. Így lényegében a saját példámmal tudom demonstrálni a sikerének megágyazó szinte banális trükk hatékonyságát: egyszerűen annyit csinált, hogy elkezdte feltenni a youtube-ra a videóit, kezdetben leginkább az egyetemi előadásait. Ezeket aztán szép lassan követték a vele készült interjúk, panelbeszélgetések felvételei, vagy a nyilvános előadásairól készült videók, amelyek közül jó pár figyelemreméltó nézettségre tett szert.

Némileg önkényesen három fázisra osztom Peterson prof.-fal val való megismerkedésem történetét, amelyek mind egy-egy jellegzetes karizmájához kötődnek.

1. Jordan Peterson, a legyőzhetetlen vitapartner és politikai kommentátor.

Talán ez az a karakter, ami a legkevésbé jellemzi őt, és mégis ezzel vált híressé. Minden a kanadai ún. Bill C-16-nel kezdődött. Ez egy 2016-ban elfogadott kiegészítés a Polgári Törvénykönyvhöz és a Büntető Törvénykönyvhöz (An Act to amend the Canadian Human Rights Act and the Criminal Code), amely a nemi identitás kifejezéséhez való jogot védi (elsősorban a transzneműek nemi identitásának kifejezését, ahogy azt a jogalkotók egyértelműen világossá is tették), és ebbe bizony beletartozik az egyének személyes névmás-preferenciája is. Ennek az lett a következménye, hogy ha valaki egy transznemű személyt nyilvános helyen nem az általa kiválasztott névmással szólít meg (ami lehet akár nemsemleges névmás, mint például a zhe, zher, xe, xer), az gyakorlatilag törvénysértést követ el és ennélfogva büntethető.

Peterson erre egészen egyszerűen azt mondta, hogy nem fogja betartani ezt a törvényt. Pont. Álláspontját a szenátusi meghallgatáson azzal indokolta, hogy egyrészt az egész egy nonszensz, mivel semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, hogy ezeknek a névmásoknak a használata tényleg védené a transzneműeket, másrészt pedig a törvény maga egy nyelvi diktátum, ami mesterségesen létrehozott szavak kötelező használatát írja elő, és mint ilyen súlyosan sérti a szólásszabadságot.

Ez volt az a pont, amikor a média óriási erőket mozgósított annak érdekében, hogy bebizonyítsák róla, hogy transzfób, kirekesztő, szélsőjobboldali. Ennek a vádnak az adja a különleges pikantériáját, hogy ő saját magát "klasszikus liberálisként" aposztrofálja, viszont az őt ért támadások legjava a politikai spektrum bal széléről érkeznek, akik számára bárki, aki tőlük jobbra helyezkedik el (tehát lényegében bárki más), az szélsőjobboldali. Peterson őket hívja radikális baloldaliaknak, és nem fukarkodik a kőkemény kritikával. Szerinte ebbe az irányzatba tartozik bele a radikális feminizmus és az identitáspolitika úgy általában, amely az észak-amerikai egyetemek humán szakjainak legjavát eluralta.

Ami pedig az interjúit illeti: öröm őket hallgatni. Kimért, szofisztikált, hihetetlenül intelligens – és ezzel még nem mondtam semmit arról, hogy mennyiben értek vele egyet (amúgy többnyire nagyon is), csak annyit, hogy egy olyan vitakultúrát képvisel, amely fájdalmasan hiányzik a kortárs közéletből.

A politikai vitakarrierjének egy vitathatatlan gyöngyszeme lett a Cathy Newman-interjú, amit az angol Channel 4 New csatorna adott le. Ebben, ahogy az egyik kedvenc püspököm, Robert Barron sommázta, Newman megpróbálta őt egy ideológia foglyának beállítani, ám ahelyett, hogy ez sikerült volna, saját magáról bizonyította be, hogy egy ideológia foglya. Általánosságban is jellemző a tévé- és rádióvitáinak hangulatára, hogy minél vehemensebben próbálják őt bigottnak és zárkózottnak beállítani a műsorvezetők, annál inkább tűnnek ők maguk bigottnak és zárkózottnak. Bevallom, én a magam részéről ezt a legtöbbször rendkívül szórakoztatónak tartom. De amikor jobban belegondolok, rájövök, hogy maga a jelenség inkább szomorú, mert azt jelzi, mennyire hozzászoktunk, hogy egy-egy álláspont szenvedélyes képviselőjének ösztönösen igazat adjunk, függetlenül attól, mennyire átgondolt az érvelése. Ezért éleszti fel bennünk azt a bizonyos megelégedettségérzést érzést, amikor "valaki végre jól megmondja." Petersonról sok ilyen videó van az interneten (pl. "Peterson destroys arrogant interviewer"), de ezeket a címkéket ő maga általában nem szeretni, mert nem megmondóember szeretne lenni.

2. Jordan Peterson, az életvezetési tanácsadó – avagy az élet értelmének szenvedélyes keresője és továbbadója.

Az egyik fő tézise (ha nem a fő tézise), hogy az életünkben nem a boldogságot kell keresnünk, hanem az értelmet, és értelmet pedig úgy találunk, ha felelősséget veszünk vállunkra és kitartóan hordozzuk. Peterson valójában nem politikai szónok: úgy cseppent bele a viták sűrűjébe, mint Pilátus a credóba. Ő egy klinikai pszichológus, több mint 30 éves szakmai múlttal, aki azon fáradozik, hogyan teheti a hozzá fordulók életét jobbá. Mi sem támasztja alá ezt jobban, mint az eddig megjelent két könyve: Maps of Meaning: The Architecture of Belief  (szabad fordításban Térkép az élet értelméhez: a hit felépítése) és 12 Rules for Life: an An Antidote to Chaos (12 szabály az élethez: a káosz ellenszere). Az utóbbi (mellesleg bestseller) művének címe mind-mind olyan szabályokra utal, amelyek betartása nem a minket körülvevő világra, hanem a személyes életünkre lesz hatással, és abban segít, hogy a személyes felelősség által célt kapjon minden további tevékenységünk.

Sokan felvetették, hogy a hallgatóságának elég nagy része fiatal férfiakból áll (voilà: például jómagam). Ebben a politikai ellenfelei valamilyen hátsó szándékot sejtenek, mintha a szónoklataival megpróbálná feltüzelni a reményvesztett fiatalokat, hogy aztán a saját céljaira használja fel őket. Erről szó sincs. A jelenség mögött meghúzódó indok sokkal egyszerűbb: elsősorban tényleg a reményvesztett fiatalok (főleg fiúk) azon, akik szomjazzák az értelmes biztatást, hogy kezdjenek valamit az életükkel. Az egyik interjújában, amikor valaki megkérdezte, mitől fogadják a beszédeit ilyen végtelenül hálásan a fiatalok, a szenvedélyes, odaadó és gyakorlatilag könnyekig meghatott válasza így hangzott: mert én tényleg az ő oldalukon állok. Én tényleg boldog vagyok, ha látom, hogy nem vesztegetik el az életüket, és tényleg szomorú vagyok, ha kiégett, reményvesztett, depressziós, céltalan emberekkel találkozom. És annyira hihetetlen, hogy milyen kevés biztatásra van szükségük, hogy kilépjenek ebből...


Bizony, személyes érintettségem is van a dologban. Idén a születésnapomra barátnőmtől egy kézzel készített pólót kaptam ajándékba, amin egy Jordan Peterson-féle TODO lista szerepelt: takarítsd ki a szobádat (pipa), győzd le a káosz sárkányát (pipa), és szabadítsd ki apádat a bálna gyomrából (egyelőre pipa nélkül). Első olvasásra nem tűnik túl átütőnek, de valójában zseniálisan összefoglalja Peterson prof üzenetét. Az első pont a 12 szabály egyike az imént emlegetett könyvéből: ha értelmet akarsz találni az életedben, először tegyél benne rendet. A második és a harmadik pedig utalás azokra a mitológiai elemekre, amelyekről az első könyvében és az egyetemi előadásain is beszél. Legyőzni a sárkányt (azaz a saját mumusainkat) vagy beleugrani egy tengeri szörnyeteg szájába (azaz elmerülni a saját bensőnk sötét mélységében) azoknak a kalandoknak, küldetéseknek a metaforája, amelyekre mindannyian meg vagyunk hívva mint emberek.

3. Jordan Peterson, az egyetemi tanár.

Miután agyonhallgattam a politikai vitáit, és miután felfigyeltem az előadásainak a és a könyveinek mélyebb üzenetére, elkezdtem meghallgatni az egyetemi előadásait. Így a youtube-on lévő Jordan Peterson-videókat keletkezésükhöz (és valószínűleg jelentőségükhöz képest is) fordított sorrendben ismertem meg. Ezek ugyanis az igazi videói, és nem hiszem, hogy ez különösebb magyarázatra szorul.

Az elmúlt néhánypár évben Peterson prof egyetemi előadási lettek azok, amelyek a legközelebb vittek engem a Sophia Egyetemen megtapasztalt szellemi megvilágosodás-élményhez. Az állam leesett, ahogy észrevettem, hogy az interdiszciplinaritást mint eszközt ugyanazzal az eltökéltséggel használja, ami Olaszországban annyira közel került a szívemhez. Van benne filozófia, pszichológia, evolúcióelmélet, neurobiológia... még teológia is, ugyanis a vallási hagyományok elbeszéléseinek és a bennük megjelenő archetípusoknak óriási jelentőséget tulajdonít, úgy a jungi kollektív tudattalan szempontjából, mint a személyes életünkben átélt ezerféle kaland közös motívumának szempontjából.

Magyarázza az egzisztencializmust, konstruktivizmus, fenomenologizmust. Különös szakértelemmel kutatta és adja át a 20. századi totalitárius ideológiák mechanizmusát. Tanítja Freudot, Jungot, Rogers, Piaget-t, Nietzschét, Dosztojevszkijt, és még sorolhatnám. De nem a szintézisüket mondja el, nem egy modern lencsén keresztül láttatja velünk ezeket a hatalmas gondolkodókat, mint akikre már rárakódott az évszázadok ítélete, hanem a gondolataik mélyére akar minket elvezetni, és azt akarja átadni belőlük, amitől ők valójában ők, nem pedig akinek gondoljuk őket.



Egy szó, mint száz: Jordan Peterson egy különleges ember. Egy csepp abból az üdítő frissességből, aminek a rettenetes hiányát éppen az jelzi a leginkább, hogy mennyire jólesik, amikor találkozunk vele. Azt hiszem, a gondolatait és a munkáját az teszi igazán értékessé, hogy őt hallgatva nem egyre inkább olyan leszek, mint ő, hanem egyre inkább olyan, mint én. Hány olyan szónokot hallgatunk rendszeresen, akik meg akarnak győzni minket a saját igazukról, akik radikalizálni akarnak minket, hogy aztán az ő zászlóvivői lehessünk! Ki az, aki azt tűzi ki céljául, hogy a hallgatói elsősorban önmagukra találjanak?

2019. május 3., péntek

Jogokról és szabadságról

Ismét egy másik blog bejegyzését ajánlanám, ezúttal az életvédelemről. Reklámnak legyen elég ez a három mondat az interjúból, önmagukért beszélnek:

"Ki kellene már végre szállni a lövészárkokból, hogy az egyik oldal a magzat életjogáért, a másik a nő jogaiért harcol. (...) Igazság szerint, én még nem igen találkoztam olyan nővel, akinél az abortusz valóban informált és szabad döntés lett volna. Nagyon sokszor súlyos nyomás alatt van a nő."

https://777blog.hu/2019/05/02/ha-csak-egyvalaki-mellem-allt-volna-interju-palojtay-martaval/

2019. március 21., csütörtök

Kereszténydemokráciát...? Keresztény demokráciát!

Hívő körökben gyakran él az a meggyőződés, hogy keresztény ember csak keresztény pártot támogathat és csak keresztény pártban politizálhat. Sőt mi több, aki egy keresztény párt programját vagy egy ilyen kormány intézkedéseit kritizálja, az magát a kereszténységet támadja és szembemegy azokkal az alapvető emberi értékekkel, amelyeket vall(ania kéne). Még egy keresztény hívő is gyakran megrökönyödést vált ki a közössége többi tagjában, ha ilyet tesz. "Hogyan támogathatod azokat...?" - kérdezik.

pl.jpg
forrás: szemlelek.net

Íme egy interjú egy belga zöldpárti - és mellesleg keresztény - politikussal. Nem értek egyet minden állításával, és ahogy utánaolvasgattam, kiderült, hogy más kérdésekről is mást gondolok, mint ő, olyanokról, amelyekre nem tér ki ebben az interjúban. De ezt - hozzá hasonlóan - én is teljesen normálisnak tartom: nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy egy hajóban evezzünk. A kritika, a vita, a közös gondolkodás a demokráciánk alapvető eszközei.

Jó szívvel ajánlom a SZEMLÉLEK blog interjúját Philippe Lambertsszel, európai parlamenti képviselővel. Azt hiszem, nagyszerű válaszokat ad azokra a felvetésekre, amelyeket az imént feszegetni kezdtem.

https://szemlelek.net/2019/03/19/lamberts

2019. március 4., hétfő

Jön a vihar

Image result for vihar elÅ‘ttSemmilyen körülmények között nem merném magamra venni a filmkritikus köpenyét. Nem értek hozzá. Ha valami okosat szeretnék olvasni egy-egy filmről, akkor felkeresem évszázados cimborám blogját, amit ezúton is szeretettel ajánlok mindenkinek. Ennek ellenére nem tudom visszafogni magam, amikor egy-egy film megmozgat bennem valamit, és az életemhez, gondolkodásomhoz, érzelmeimhez kapcsolódó üzenetet hordoz, legyen az akár pozitív, akár negatív.

Ez történt legutóbb is, a Vihar előtt című filmmel. A kritikusok már mindent elmondtak róla, amit el lehetett, ezért nem akarom ismételni őket. Azt hiszem, a Rotten Tomatoes 21%-os vagy az IMDb 5,2-es értékelése nem is igényel különösebb magyarázatot, és talán túlzás nélkül állíthatom, hogy a film (valószínűleg) egyetlen pozitívuma, hogy két kiváló Oscar-díjas színész alakítja a főszerepet.

Ami engem megfogott, az az elvi-etikai háttér, amire a cselekmény épül. "Senki sem hal meg a szigeten... ha betartod a szabályokat." – így a film mottója. Hosszas töprengés után sem igazán sikerült rájönnöm, hogy – a film végkifejletéből kiindulva – ez a mondatocska, és úgy összességében az egész film inkább a szabályok betartása mellett vagy azzal szemben foglal állást. Vagy épp rejtelmesen a néző lelkiismeretére bízza, hogy melyik következtetést vonja le belőle.

Mindenesetre nem tudtam nem észrevenni az egész történet mögött meghúzódó mondanivalóban egy apró gikszert, aminek szerintem komoly jelentősége van. Ez a számomra kifogásolható rész pedig nem más, mint hogy egy hánytatott sorsú, elhagyott és bántalmazott kisfiú dilemmáját egy az egyben átülteti egy szabad, életerős és felelős felnőtt férfi helyzetébe. "Nem hal meg senki a szigeten, ha betartod a szabályokat..." és a szabályokat pedig mindenkinek be KELL tartani ugyebár. Persze ha egy magatehetetlen gyermek követ el valami szabálytalanságot, mert nem lát maga előtt más kitörési lehetőséget (és akik látták a filmet, tudják, hogy itt a "szabálytalanság" egy kifejezetten enyhe szó), akkor neki értelemszerűen betudjuk enyhítő tényezőnek azokat az embertelen körülményeket, amelyek között él. De ugyanezt az érvet nem alkalmazhatjuk egy felnőtt emberre, akinek teljesen más a helyzete. Hiába nevezi el a nagy halat "Igazság"-nak, hiába teszi, amit tesz a saját karrierjének kockáztatásával vagy végső soron a kisfiúért. A szabályokat áthágni nem okés, és pusztán azért, mert valaki egyszer megtette, amit akár még meg is bocsátunk neki, nem jelenti azt, hogy az teljesen érvényteleníti magát a szabályt.

Ezt a bejegyzést próbáltam úgy megfogalmazni, hogy ne lőjem le vele a film poénját, és szerintem sikerült. Ha megnéztétek, és van vele kapcsolatban véleményetek, bátran kommenteljetek! Kíváncsi vagyok. :)


2019. február 9., szombat

Elmentem és visszajöttem

Ezt a blogot több mint 5 éve nyitottam (belegondolni is szörnyűség! Hogy eljárt felettem az idő...), amikor kicsiny hazámat, szerető családomat és évszázados pajtásaimat elhagyva Loppianóba költöztem, hogy egy teljes tanévre a Sophia Egyetemi Intézet diákja legyek. A bejegyzéseim ennélfogva épp kicsiny hazámhoz, szerető családomhoz és évszázados pajtásaimhoz szóltak, hogy időről időre számot adhassak hogylétemről. Így hát amikor külföldi tanév véget ért (ami nem mellesleg életem eddigi legmeghatározóbb időszaka volt), a blogom is beteljesítette küldetését és visszaadta nemes lelkét az írójának. Azazhogy...

Maga az oldal nem szűnt meg, ez azonban éveken át teljesen hidegen hagyott engem. Amikor néha-néha mégis csak visszaemlékeztem rá, arra gondoltam, hogy valószínűleg csupa olyan ember követte, akik számon tartottak, és tudták, hogy külföldi kalandom véget ért. Azt szinte teljesen valószínűtlennek tartottam, hogy közülük - közületek - bárki is rendszeresen megnyitná az oldalt egy újabb bejegyzésben reménykedve - még a legutolsó bejegyzésben szereplő betartatlan ígéret miatt sem, amely szerint még egy végső, összefoglaló írásnak kellett volna következnie.

Akkor most ugyan miért? Hogy jutott eszembe feléleszteni egy egyéves futamidőre szánt, majd 5 évre alvó üzemmódba kapcsolt blogot?

Az utóbbi időben egyre többet foglalkoztat, hogy nagyon szívesen írnék mások számára is elérhető módon azokról a benyomásokról - legyen az egy film, újságcikk, utazás, találkozás, élmény, előadás, beszélgetés, bármi -, amelyek hatással vannak rám egyszerű és hétköznapi életem során. Nem pusztán azért, hogy ezeket kiírjam magamból: arra elég lenne egy napló. Inkább azért, mert... lehet, hogy furcsán hangzik, de... ezekről a "dolgokról" szeretnék másokkal is beszélgetni. A rohanó, jellegtelen napok sorozatában olyan nagy érték tud lenni egy-egy szokatlan vagy provokatív gondolat, hogy túlságosan nagy luxus lenne ezeket veszni hagyni anélkül, hogy valakivel egy jót beszélgessek róluk. Hogy erre vajon alkalmas-e egy blog? Majd meglátjuk.

Szóval a jövőben néha-néha meg fogok jelentetni egy-egy apróságot, amelyek mostanában foglalkoztatnak. Szigorúan tesztjelleggel: hiszen egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy bárki követi még ezt a blogot. Őszintén szólva azt sem igazán tudom, hogyan kell jól üzemeltetni egy ilyen oldalt. Kezdetnek talán nem lesz rossz, ha beállítok egy közepesen vállalható profilképet, aztán a többi majd vélhetőleg jön magától.

Te, Kedves Barátom, rögtön különlegesnek érezheted magad, ugyanis a legtöbb emberrel ellentétben már átmentél a szűrőn, és észrevetted, hogy megjelent egy új bejegyzés. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, olykor látogass el ide, ha időd engedi. Ígérem, csupa érdekes dologról lesz szó. :)