Ayaan Hirsi Ali: „A kereszténység a szeretet megszállottja”
Május elején összejött Richard Dawkins és Ayaan Hirsi Ali belengetett beszélgetése. Ennek ugye az adta az apropóját, hogy még tavaly év végén az ateista jogvédő bejelentette, hogy keresztény lett, Dawkins pedig nyílt üzenetben kérdőjelezte meg Ali döntésének bölcsességét, és azt is, hogy egykori mentoráltja valóban kereszténnyé vált volna. Dawkins szerint inkább csak egy haszonelvű döntésről lehet szó, amit akár ő maga is kész bevállalni, ha a nyugati kultúrát kell védeni a woke hordákkal és a muszlim hódítókkal szemben (ez most az én parafrázisom). Dawkins hívta meg Alit és adott neki platformot, hogy megvitassák, amit meg kell vitatniuk. A beszélgetés egyik eredménye az lett, hogy Ayaan megerősítette: valóban keresztény, elhiszi a Krisztusról szóló örömhírt, Dawkins pedig ezt maga is végül elismerte, leszögezve, hogy a keresztény hit azért számára továbbra is zagyva értelmetlenség.
Ábrahám megigazulása: két szempont egy ellentét feloldásához
Ferdinand Baur annak idején teológiai ellentétet feltételezett Péter és Pál között, amely az antiókhiai incidensben érte el tetőpontját. Szerinte a korai egyház – Lukácstól Római Kelemenig – ezt a feszültséget igyekezett valahogyan elsimítani.[1] A szintén a tübingeni iskolához tartozó Martin Hengel nem Péter és Pál, inkább Pál és Jakab között érzékelt teológiai konfliktust, az antiókhiai eset kapcsán is a Jakabtól érkezettekre irányítja a figyelmet.[2] A Jakab és Pál közötti teológiai ellentét hipotézisét teológusok nemzedékei látták igazolva, mert a két apostol a leveleikben[3] látszólag teljesen ellentétes állításokat fogalmaznak meg Ábrahám megigazulásáról.
Üdvözült-e Chesterton és Tolkien?
Ezt a kérdést a kálvinista Doug Wilsonnak teszik fel egy interjúban, aki protestáns teológusként hozzám hasonló szeretettel és tisztelettel viszonyul a két huszadik századi katolikus íróóriáshoz. Vajon üdvözültek-e? A probléma ugye ebben az esetben G. K. Chesterton és J. R. R. Tolkien tridenti katolicizmusa, amely annak idején anathémát mondott ki az egyedül hit általi megigazulás tanára. Mi, protestánsok ezt a kérdést szintén kardinálisnak tartjuk, ebből származik az egyik legalapvetőbb eltérés a reformátori és a római katolikus kereszténység között. Ez az a hittétel, amelyen Luther szerint az egyház áll vagy bukik. Vajon üdvözülhet-e az az ember – akármilyen jó író is volt, és akármennyire kegyes is –, aki ebben a kérdésben a szakadék másik oldalán áll? A felvetés természetesen meghökkentő és sértő is lehet katolikus olvasóim számára, de egy kis türelmet és megértést kérek most, különösen a néhai anathéma fényében, amely – II. Vatikán ide vagy oda – hivatalosan soha nem lett visszavonva.
Dopaminkorszak
A Tűzfal podcast harmincegyedik részében Anna Lembke amerikai pszichiáter Dopaminkorszak című könyve alapján beszélgetünk arról a döbbenetes jelenségről, hogy terápiás nyugati kultúránk lassan belefullad a dopaminba. Egyre több a jutalmazás, mégis egyre boldogtalanabbak vagyunk. Vajon mit tehetünk ez ellen? A beszélgetést megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra és osszátok meg másokkal is!
Chestertoni kálvinizmus
Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.
Mitől lehet az egyház újra releváns?
Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.
Az értelem sabbatja
Sok évvel ezelőtt részt vettem egy nemzetközi filozófiai műhelymunkában, amelyre teológusként kaptam meghívást. A műhelyben egy-két teológuson kívül keresztény filozófusok voltak jelen, akik egy része a kontinentális filozófiai hagyományt, másik része az angolszász analitikus hagyományt képviselte. Egyszer hosszas beszélgetés alakult ki arról, hogy a végső misztérium, amely előtt a filozófusnak is le kell vetnie a saruit, az ember szabad akarata-e, vagy Isten szuverén akarata. Az ugyanis mindkét tábor számára egyértelmű volt, hogy a bölcsesség szeretői szükségszerűen eljutnak végül egy ponthoz, amely fekete lyukként nyeli el az emberi racionalitást. Ez a fekete lyuk, amely makacsul ellenáll a kíváncsiságnak, vagy az emberi, vagy az isteni akarat. A református teológusok természetesen az utóbbi mellett tették le a voksukat, és a Szentírásra támaszkodó teológusként én is velük kerültem egy platformra.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK