Rengeteg minden jut eszembe, amikor visszatekintek a kint töltött időszakra. Úgy tudnám a legegyszerűbben megfogalmazni, hogy kimondhatatlanul hálás vagyok Istennek azért, mert kimozdított a komfortzónámból. Olyan helyekre vitt el és olyan szituációkba helyezett, amikről álmodni sem mertem. Voltak felemelő, pozitív élmények, és voltak nehezek és félelmetesek is. Kipróbálhattam, hogy milyen az, amikor nap mint nap az evangélium üzenetét vihetem a diákok közé. Nagyon szerettem ezt az életformát és miközben bátorítottam a különböző országokban élő fiatalokat, én is sok mindent tanultam.
A legmeghatározóbb az a tapasztalat volt, hogy Isten mindig és mindenhol munkálkodik. Bármelyik országa utaztunk, bármennyi idős diákokkal beszélgettünk, sosem fordult elő, hogy ne láttuk volna Istent a történtek hátterében. Ő volt az, aki lelkesedést adott az alig tizenöt éves temesvári diákoknak, hogy náluk idősebbekkel is megosszák a hitüket, Ő motiválta a tasmániai srácot, hogy indítson az egyetemén egy bibliakört, Ő emelt fel elszánt hívőket Szerbiában, és Ő nyitotta meg a diákok szívét a Közel-Keleten. Mindegyik jó beszélgetés, minden alkalom az evangélium megosztására egyedül azért lehetséges, mert mindenható és szerető Istenünk van, aki utánamegy az elveszetteknek. Megkeresi azokat, akik évek óta hánykolódnak az élet viharaiban, azokat, akik sehol sem találnak vigasztalást és valódi békét. Ami a legelképesztőbb az egészben, hogy ezt sokszor általunk teszi meg. Mert mi, az egyetemes egyház, mi vagyunk Krisztus teste. Bár semmit sem tehetünk a saját erőfeszítéseinkből, aminek örökkévaló értéke lenne, mégis, ha az Ő Lelke él bennünk, erőt kapunk, hogy fényt vigyünk a sötétségbe. Bárhol legyünk is.
Ugyanígy az is hatalmas megtapasztalás volt, hogy keresztényként a világ minden táján otthon érezhetjük magunkat a lelki testvéreink között. Emlékszem, amikor Szerbiában egy misszionárius házaspár villásreggelivel várt mind a tízünket a szűkös lakásában. Vagy amikor Tasmániában egy másik missziós társaság bázisán lakhattunk és ránk bízták a házaikat, miután elutaztak egy külmissziós küldetésre. Vagy amikor az egyik temesvári lelkipásztor csak miattunk hívta be a gyülekezetet az egyik hétköznap estén, hogy beszélhessünk a közösségnek a tapasztalatainkról. Ezek az élmények mind segítettek megérteni, hogy Isten országa egy globális, sőt afeletti királyság. Milyen csodálatos lesz majd újra látni egymást a mennyben, ahol minden nemzetből és népcsoportból együtt fogjuk dicsérni az Urat örök időkön át!
„Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Máté 24,14)
