Sokan kérdezik tőlem, hogy mi olyan különleges az El Camino-ban. Tökéletes választ én sem tudok adni – noha már némi következtetést levontam a magam három caminójával –, mert azt gondolom, hogy erre a kérdésre mindenkinek saját magának kell megtalálnia a választ.
A Camino nem csak térbeli, hanem egyfajta időutazás is szerintem. És akkor még nem is említettem a lelki-mentális utazást, amit egy ilyen zarándoklat alatt átél az ember.
Van benne egy jó adag kihívás, ami az emberek erejét, kitartását teszi próbára – nem csak testi értelemben. Ugyanaz az egészséges teljesítményvágy hajtja a zarándokot is, mint a sportolókat: a célba érés vágya. Ugyanakkor ez mégsem verseny. Mégis sokszor hajt minket előre a gondolat, hogy van egy konkrét célunk, egy város, ahova meg akarunk érkezni. Viszont vigyázni kell ezekkel a vágyakkal. Helyén kell tudni kezelni, hogy ne akarjunk mindenáron eljutni oda, hiszen ez is olyan, akár az élet: nem biztos, hogy amit mi kigondolunk magunknak, az a legjobb nekünk. Nem szabad, hogy csalódásként éljük meg, ha valami okból kifolyólag nem sikerül elérnünk a kitűzött célt: meg fogjuk érteni, hogy miért kellett úgy történnie mindennek, ahogyan történt. Ezen kívül a zarándoklat természetesen lelki utazás is; a valódi cél, amelyet el szeretnénk érni, talán nem is az út végén vár minket.
Élő történelem. A múlt emberének ösvényein – vagy éppen kereskedelmi útjain – taposva közelebb kerülhetünk elődeinkhez és megismerhetjük, hogy miként látták a világot, hogyan élték mindennapjaikat. A hatalmas katedrálisok kövei, vagy az elhagyatott kápolnák az erdő közepén, a mohás, fallal körbekerített erdők és mezők mesélnek az elmúlt korokról, mi pedig csillogó szemmel kapkodhatjuk a fejünket a természet által visszahódított, vagy épp a modern kor emberének nyüzsgő városai által körbeölelt építmények között.
Kiszakadás a hétköznapokból. A zarándok békéjét csupán olyan kézzelfogható problémák zavarják meg, hogy szállást kell találnia, ételhez jutnia és megmosdania, hogy másnap újrakezdhesse. Nos, valahol minden ember napjai ugyanezen problémák mentén körvonalazhatók. Csakhogy egy átlagos embernek ezek komoly fejtörést okoznak. Legtöbbször kénytelenek vagyunk hosszú és fárasztó órákat belefektetni a munkába, amivel az ezekhez szükséges körülményeket előteremtjük, sokszor még így is nehéz mindennapi kiadásaink fedezése. A hétköznapi életünkben egyfajta fásultságot tapasztalhatunk a napjaink rendes körforgásában, a váratlan helyzetek pedig kizökkentenek bennünket és gyakran stresszesek leszünk miattuk. Sokszor kell előre terveznünk, felhalmoznunk ételt vagy javakat a boldogulásunkhoz.
Na ez itt nincs így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem stresszeltem soha egyik zarándoklatomon sem. De itt a stressz olyan leegyszerűsített és viszonylag könnyedén kiküszöbölhető problémák mentén jelenik meg, mint például a bolt zárva tartása szieszta idején, vagy az, hogy kénytelenek vagyunk magunkból plusz kilométereket kipréselni valahogy, mert nincs nyitva a szállás a településen. Ilyen körülmények között könnyű kikapcsolódni, filozofálni és elgondolkodni az élet nagy kérdésein. Ha pedig előre akarunk vásárolni, azzal kell számolnunk, hogy minden bespájzolt élelmiszer vagy használati tárgy, ruha plusz súlyt jelent majd a hátizsákunkban.
Felebarátok. A zarándokok, a szállásadók és úgy általában a többi ember sok dologra megtanítanak. Például a bizalomra, a feltétlen szeretetre, elfogadásra, bátorságra, önzetlen segítségre. A zarándoklatnak azért van olyan hatalmas ereje, mert belőlünk és Istenből táplálkozik. És a közöttünk levő kapcsolatból – összhangból.
Lelassulás. Mai rohanó világunkban nem állunk meg „csak úgy lenni”. 20-30 kilométert megtenni nem egy félnapos elfoglaltság – hogy is lehetne az? Nincs idő megtapasztalni minden métert, belélegezni a folyamatosan megújuló illatokat, megcsodálni a táj fokozatos vagy hirtelen változását körülöttünk; átélni, elfogadni a körülményeket. A hétköznapokban az eső sokszor bosszantó, a zarándoklat során az út egyik arca, amihez alkalmazkodunk.
Ez a saját tempónkhoz igazodó életmód már egy-két nap alatt békességgel tölthet el bennünket. Még inkább egy-két héten vagy akár hónapokon át tartó zarándoklat során.
Ugyanakkor jogosak a kritikák, amik a két leghíresebb spanyolországi El Camino útvonalat érik: valóban sokszor túl sokan járnak rajtuk. Emiatt a zarándok kénytelen gyorsítani a tempóján, időben előre tervezni és szállást foglalni, vagy pedig számolni azzal a lehetőséggel, hogy addig kell mennie, amíg üres ágyat nem talál valahol.
Ha valaki elkerülné az esetlegesen feltorlódott zarándoktömeget: az általam ajánlott útvonalak az Ibériai-félszigeten – avagy élet a Francia és az Északi úton túl:
- Camino Vadiniense: Északról indul, San Vicente de la Barquera-ból, az óceántól és majdnem Leónig visz a hegyeken át. Nagyjából 210 km.
- Camino de San Salvador: Leóntól Oviedoig tart, mindössze 122 km, körülbelül hat nap alatt végigjárható. Csodás, helyenként havas hegyek, apró falvak.
- Camino Primitivo: Oviedo-tól visz egészen Santiago de Composteláig, nagyjából 320 kilométeren át. Misztikus zöld erdők, olykor megerőltető a felfelé és lefelé menet váltakozása a meredek hegyoldalakon. Ha ezt a hármat valaki összeköti, valószínűleg egy nem mindennapi arcát tapasztalja meg a Caminonak. Nekem bakancslistás (eddig a két utóbbi külön-külön tesztelve).
- Via de la Plata: 1000 km, Sevillától Santiagoig. Alighanem hatalmas élmény lehet.
- Via Mariana: 372 km, Portugáliából indulva Braga és Muxia között érintve Santiago de Compostelát is. Idén hallottam először róla Rózsától (Albergue Delfín, Muxia), az első zarándoktól, aki ezt az utat végigjárta. Egy szakaszába bele is kóstolhattam az idei zarándoklaton. Itt elérhető a Facebook oldal, amelyen minden hasznos információ naprakészen megtalálható ezzel az idén nyílt úttal kapcsolatban.
- Vagy pedig tudom javasolni a téli zarándoklatot, esetleg a környezetünkben lévő hazai vagy külföldi utakat is.
Bárhogy is válassz, az lesz a Te utad és oda kell megérkezned, ahova eljutsz.
Buen Camino!
