Az ökumenikus imahét péntekjén a baptista imaházban gyűltünk össze, hogy együtt áldjuk az Urat:) Az igehirdetésben arról beszélt Péter atya, hogy milyen fontos szerepet tölt be életünkben a szenvedés, hiszen a lélek szenvedése az, amely felerősíti bennünk az Istenhez tartozás vágyát, és rádöbbent arra, hogy mi az, ami miatt még mindig diszharmóniában élünk a környezetünkkel, egymással és Istennel.
Mit ér egy test, ha nem teljes? Mit ér csupán, egy kar, vagy egy láb? Tekintheti-e magát teljes testnek egy-egy végtag? A tagok különállóságának fájdalma az, amely életre kelti bennünk az összetartozás vágyát, az Úr így gyógyít, és erősít meg bennünket, hogy közösen, együttes erővel, egymást támogatva haladjunk felé. Bár az idő, a múlt, és döntéseink más módon rendeltek minket közösségeinkkel az Úr mellé, mégis ugyanahhoz a testhez, Krisztus testéhez tartozunk.
A közös imaóra számomra azért volt nagy kegyelem, mert megérezhettem a közösségeink közti összetartás szépségét és fontosságát. Osztozhattam addig számomra ismeretlen emberek lelki csodájában, erejében, érezhettem, hogy ugyanaz a szeretet fűz minket az Atyához.
