"...a tömegben sétált, majdnem elsodorták és akkor odaszegődtem mellé a vasút állomáson, a Keletiben Gödöllőről jövet. Van egy olyan mondás a közösségemben, hogy a napi egy jó cselekedet legyen meg. Igazából gondolkoztam, hogy odamenjek e vagy nem, aztán győzött a jobbik felem és segítettem neki, a vak lánynak.
Talán korombeli volt, vagy kicsit idősebb. Bele karoltam, de kérte, hogy inkább hadd ő karoljon belém. A fehér botját addig összecsukta és így baktattunk a könyöklő, senkit nem kímélő tömegben. Rohant mindenki eszét vesztve, csak nem tudom hová. Aztán kiderült, hogy ő is a Széll Kálmán téri metróállomásra tart. Sokkal lassabbak voltunk, mint a többiek és igazából teljesen más volt mellette sétálni, mint egyedül. A metró ajtó majdnem ránk csukódott, az emberek tolták be magukat előttünk. Talán egy férfi volt, aki pár megálló után átadta a helyét. Beszélgettünk az úton pszichodrámáról, munkáról, hogy ő gyógymasszőr és hogy most is éppen oda tart, dolgozni. A lépcsőn felfelé megint vagy tíz ember vágott be elénk sietősen és azt firtattuk, hogy egy cseppnyi előzékenység sincs már a mai budapesti emberekben.
Amikor felértünk a lépcsőn, mondta, hogy fent a kísérője várja és tényleg már jött is felénk egy sugárzó szép fiatal lány. Gondoltam is, milyen jó szívű, hogy a szombat délelőttjét vak emberek kísérésével tölti.. aztán amikor közelebb ért, megláttam, hogy nincs keze. Ekkor már elkezdtem könnyezni és gyorsan el is köszöntem.
Belém égett a tekintetük: mikor láttam én ilyen szeretettel, elfogadással egymásra tekintő két embert utoljára a "moszkva" téren? Sajnos nekünk még egymással szépen beszélni is nehéz itthon. Folyton sértődöttségünket akarjuk megtorolnia a másikon. Nekik viszont, akik testi hiányosságaikkal küzdenek nap mint nap, mennyivel jobban "élnek". Mennyivel segítőkészebbek egymás iránt..nem taposni, hanem felemelni akarják a másikat és tudják, szükségük van egymásra. Miért kell néha katasztrófának történnie ahhoz, hogy igazán egymás felé forduljunk...?"
egyszerű, igaz történet 2013 decemberében
