Nyugat felôl hosszú, sietô léptekkel szaladt a városka felé az alkonyat. Minél közelebb ért, annál halkabb lett a városka zaja s annál sötétebb lett az ég. Végül megérkezett s ekkor ráfeküdt a házakra, utcákra, terekre a csend és az éj...
Az estébe halványan világító ablakok lassan mind kihunytak. Csak egyetlen házban lobogott még az olajmécses. Sárgás fénye meg-meglibbent az ablakon belopakodó szellôtôl. Alig világította be a szegényes, tiszta szobát. De nem is kellett nagy világosság annak, aki a szobában volt. A pergamentekercsre így is elég fény hullott s a Lányka a szerény világosság mellett dobogó szívvel, ragyogó arccal olvasott:
,,Abban az esztendôben, mikor meghalt Oziás király, láttam az Urat. Magas és kiemelkedô királyi széken ült és ruhájának szegélye eltöltötte a templomot. Szeráfok lebegtek felette, mindegyiküknek hat-hat szárnya volt. Kettôvel befödték arcukat, kettôvel befödték lábukat és kettôvel lebegtek és mondták egymásnak: Szent, szent, szent az Úr, a seregek Istene, dicsôségével tele az egész föld!''
Itt abbahagyta a Lányka az olvasást, mert szíve csordultig telt szeretettel, bámulattal, vággyal és a fölség imádatával. Halk, finom mozdulattal megsimogatta az Írást és alig rebbenô sóhajjal lépett az ablakhoz.
Akkor a csillagok már mind fent voltak. A sötét majdnem fekete égen kápráztatóan ragyogtak, tündököltek, mint az örök Isten trónusának szögei. Fenséges némasággal néztek szemközt a földdel...
A Lányka ott állott az ablak elôtt. A fénytôl lobogó csillagokat nézte és nyomukban kereste az Úr kezét. Szívében, lelkében az elôbb olvasott szavak zsongtak s mintha hallotta volna a szeráfok szárnylebbenését...
Éneket hallott, vagy ô maga, szíve, lelke dalolt, nem tudta, csak azt érezte, hogy az egész világmindenség zengi csodálatos, halk, alig hallható s mégis mindent betöltô énekét:
-- Szent, szent, szent az Úr, a seregek Istene, dicsôségével tele az
egész föld!...
Karjai kitárultak a végtelen felé. Szemét lehunyta és átadta magát a hódolat, imádat szent ritmusának...
Percek múltak, órák múltak. Csend volt. Olyan mély, olyan mindent átfogó, olyan hatalmas, mintha már soha többé ezt a csendet zaj meg nem zavarhatná.
S mégis. Az olajmécses halkan sercegni kezdett a kifogyó olaj haldoklásának panaszos hangjával. De a Lányka imádságát ez sem zavarta. A mécses a maga nyelvén még fel-felkiáltott, aztán fellobbant, nagyot sóhajtott és meghalt. Most a kis szobára is ráborult a teljes sötétség.
S ekkor valami csodálatos dolog történt. A szobácskában különös fény kezdett ragyogni. De a Lányka a fényt sem vette észre, mint elôbb az olajmécses halálát.
Ez a különös fény csodálatosan ragyogott. Élt, mozgott, lüktetett, dobogott. Majd felvillant s eltűnt, de a világosság azért ottmaradt. S a világosság közepén a Küldött állott: az Angyal. Kezében virág: az Ég illata. Arcán ragyogás: az Ég öröme. Szemében fény: az Ég szeretete.
Megszólalt s hangjából mennyei zene búgott:
-- Üdvözlégy!
A Lányka megfordult. Eddig hunyt szeme felnyílott s az Angyalra
nézett. Szemébôl a látásnak olyan mélysége csillogott, homlokáról a
tisztaságnak olyan tüze világított, arcáról a szeretetnek olyan melege
sugárzott, hogy az Angyal abban a pillanatban meghajtotta térdét:
-- Kegyelemmel teljes! -- kiáltott fel elragadtatással. Percnyi
mézédes, illatos csend után folytatta csak, még mindig térdrehullva:
-- Ne félj. Kedvet találtál Istennél.
És átadta az üzenetet.
A Lányka megrendülten hallgatott. Csupán egy kérdést tett. S az
Angyal válasza gyors volt, végtelenbôl jövô, végtelenbe csengô:
-- A Szentlélek száll tereád és a Magasságbelinek ereje megárnyékoz
téged...
Ekkor a Lányka is térdrehullott. A Lélek, az Erô elé tárta karját s
tiszta, halk hangja felcsengett:
-- Íme, az Úrnak szolgálóleánya vagyok. Legyen!...
A fény ismét élni, mozogni, lüktetni, dobogni kezdett, majd végleg
ellobbant. Az Angyal eltávozott.
De Mária ottmaradt térden. Kitárt karja összecsukódott, mintha
magához ölelt volna valamit.
Még sötét volt és csend volt.
Aztán a csend lassan és halkan énekelni kezdett, a sötétség lassan és
nehezen feltápászkodott és elindult.
Virradt...
(1942. március)
