A Szegény Ember azzal az erôs szándékkal indult el otthonról,
hogy ma erôt vesz gyengeségén és hazahoz valamit. Mert már hosszú
idô óta nem talált munkát, hiába ajánlkozott itt és ott, hétrôl hétre
súlyosabbak lettek a gondok, vigasztalanabb a jövô. Már napok óta alig evett.
Családja is éhezett, s a siránkozó asszony és a beteg gyerek jajongása
már nagyon a lelkére ült. Csak gyáva volt és még nem tudta megtenni azt, amit már napok óta
kitervelt. De ma már egészen elöntötte az elkeseredés, irigység,
elégedetlenség. Keserű gondolatokkal járkált az utcán. Csak bolyongott
összevissza, várta, hogy az éj sötétje boruljon a városra, mert
sötétség, éj kellett ahhoz, amit véghez akart vinni.
A Gazdag Ember házát messze elkerülte. Jól ismerte arrafelé a járást,
sötétben is eltalál oda, nem szükséges, hogy nappal a ház körül lássák
ácsorogni.
Amint azonban beállott az est, sietô léptekkel ment a Gazdag Ember
háza elé. Óvatosan járkálta körül. Tudta, hogy merre kell menni, tudta,
hol tartja pénzét a Gazdag Ember, mert azelôtt többször is dolgozott
nála napszámba.
Ismerte a Gazdag Ember cselédjeit is s így nem félt attól, hogy
esetleg egyik, vagy másik észreveszi: egy ügyes hazugsággal
megmenekülhet.
A házban már minden csendes volt. Óvatosan, nesztelenül lépegetett.
Nesztelenül, csendesen osont a házba, majd a szobába, ahol a Gazdag
Ember kincseit tartogatta. Néhány erôs feszítôvas volt nála.
Kezét elôrenyújtotta s úgy tapogatódzott óvatosan elôre a szobában. A
megérintett tárgyakon végigszaladt kezével, de rögtön más után, a
pénzesláda után keresett a sötétben.
Aztán végre azt is végigtapinthatta. Gyors ujjakkal szaladt végig
rajta. Két erôs pánt kapcsolta a fedelet a ládához. Finom ötvösmunka
volt a pánt, különféle minták domborodtak a tenyere alatt, amint keze
elsiklott felettük.
A Szegény Ember mosolygott. Egy percig úgy maradt: térden és két
kezével a két pántot ölelte.
-- Nem segít semmi! -- mosolyogta magában, -- ti sem! A kincs mégis
enyém lesz!
Majd egy csúszással ismét közelebb kúszott. Maga mellé fektette a
feszítôvasakat s az egyikkel megpróbálta felfeszíteni a pántot. Mikor
látta, hogy azzal nem boldogul, egy másikat vett elô. Aztán egy
harmadikat. Aztán ismét elölrôl kezdte.
Benn volt a munkában. Homlokán már gyöngyözött a veríték, halántéka
már pattogott is lüktetve, de a pánt csak nem engedett.
Erôs és megmozdíthatatlan volt.
A Szegény Ember egy pillanatra abbahagyta a munkát és halkan
szitkozódott.
Aztán ismét nekifeszült. Az erôs, szilárd pánt lassan-lassan mégis
csak megmozdult. Elôször csak azt érezte, hogy kicsit enged
szilárdsága.
Majdnem hangosan felujjongott. S újult erôvel, újult örömmel
folytatta a munkát. Néhány perc múlva, de nagy, nehéz munkáspercek
múlva: felemelhette a pántokat.
Vigyázva hajtotta fel ôket s vigyázva nyitotta fel a láda tetejét. A
sötétben semmit sem látott s kezeit úgy nyújtotta lefelé a láda belseje
felé, mint a vak ember, aki egy edényben a vizet akarja kitapogatni.
Néhány ékszer volt az elsô, ami a kezébe akadt. Azokat szépen,
csendesen félrerakta.
-- Ez a rubincsat -- ismergette magában, amint meg-megtapogatta ôket.
-- Ez pedig a nagy smaragdgyűrű. Ez itt a gyöngynyaklánc. Ez meg az
asszony gyémánt nyakéke. Ahá, ez a leány opálkôvel kirakott teknôsbéka
fésűje. Ez a gránát karkötô ... sokszor láttam... -- szépen sorjában
maga mellé helyezgette az ékszereket.
Most kis zsákocska következett.
-- Pénz! Végre pénz! -- suttogta örömmel maga elé.
Kiemelte a kis zsákot. Nem bajlódott sokat a feloldozással, késével
megszegte oldalát.
Nem volt óvatos, mert a felszakított helyen egymásután hangos
csörrenéssel potyogtak a pénzdarabok a szoba kövezetére.
Megmeredt egy percre. Nem mert mozdulni.
Feszülten figyelt. Hallgatódzott. Semmi neszt sem hallott.
De azért sokáig maradt mozdulatlanul a térdén.
Csak nagyon sokára mert ismét megmozdulni. Most aztán már kétszeres
óvatossággal tapogatódzott. A kis pénzdarabok után nyúlt. Azokat is
végigsimította, hogy meggyôzôdjék róla nem rézpénz-e? S mikor
meggyôzôdött arról, hogy csupa ezüst meg arany, egy magával hozott kis
kendôbe kötötte a zsákot.
Aztán szépen visszarakta az ékszereket.
Sorjában egyenkint tette vissza a ládába s mindegyiket végigsimogatta
mégegyszer.
Végül nesztelenül, vigyázva visszaeresztette a láda tetejét, majd
ráhajtotta a pántokat is. Tudta, hogy a pántokat többé vissza nem
kalapálhatja, tudta, hogy a Gazdag Ember, amint belép a szobába,
azonnal észre fogja venni a betörést, de ez nem bántotta.
-- Ékszert nem vittem, a pénz pedig mindenütt egyforma. Nem fogják
tudni, hogy én voltam. Vigyázva fogom kiadni. Az aranyakkal különösen
óvatosan kell bánnom. -- Elmélkedett egy kicsit magában.
A kendôbe csavart pénzt elrejtette ruhájában, aztán oldalt nyúlt és
felemelte a feszítôvasakat.
Még féltérden volt, amikor hirtelen árnyék vetôdött rá. Egy
pillanatra, de csak egy pillanatra megmeredt.
-- Ahol árnyék van, ott világosság is van! -- nyilallott át agyán s a
következô pillanatban már talpon volt s hirtelen mozdulattal
hátralendült.
Az ajtóban ott állott a Gazdag Ember.
Balkezében magosra emelve mécsest tartott, jobbjában pedig, mellyel
az ajtó nehéz selyembrokát függönyét tárta szét, hosszú éles kard
csillogott.
A Gazdag Ember arcán kaján mosoly vigyorgott. A tettenérés kaján
káröröme rítt le róla.
A Szegény Ember feje fölé emelte a feszítôvasat s úgy tartotta ütésre
készen. Hirtelen szemmel megvizsgálta a kardot s nyugodtan állapította
meg, hogy rövidebb, mint vasa.
Némán néztek farkasszemet egymással.
A Gazdag Ember és a Szegény Ember mindkettô haragos rossz szívvel.
Az egyik a gazdagság pöffeszkedésében, kapzsiságában megkeményedett,
a másik a szegénység nyomorában, türelmetlenségében, piszkában
megkérgesedett, elromlott szívvel s mindketten készen a gyilkolásra.
A Szegény Ember arca sötéten, komoran feketéllett a Gazdag Ember
felé. Nála mindenbe ment a játék. Becsülete, élete, családja függött a
következô percektôl.
A Gazdag Ember kaján arca még kajánabb lett. Fölényes biztonsággal
érezte a Szegény Ember levertségét. Egy-két kiáltás, egy kis lárma: s
az egész ház máris itt terem. Erôs, markos cselédek s a Szegény Embert
máris elviszik.
A Szegény Ember, amint ott állott, hirtelen maga is érezte ezt. De
nem akart engedni egy tapodtat sem. Ajkai szorosan tapadtak egymásra,
szájában megavasodtak a ki nem mondott szitokszavak, fogai
megcsikordultak.
A Gazdag Ember mindig magasabban állott.
Most egyszerre mindketten megmozdultak.
A Szegény Ember meglendítette a vasat, a Gazdag Ember pedig éppen
kiáltásra nyitotta száját.
Csak éppenhogy egyik sem tudta megvalósítani szándékát.
Mert hirtelen Keletrôl, a keletre nyíló ablakon keresztül nagy és
különös világosság zuhant be a szobába. Különös világosság volt.
Világosság: aranyszínű, szép világosság, tömör, súlyos világosság.
A Gazdag Ember és a Szegény Ember felkapták fejüket és az ablakra
tapadt szemmel bámulták ezt a fényt. A különös világosság arcukra
verôdött, szemükig mászott.
Mindketten lehunyták szemüket.
A Szegény Ember keze leesett, a feszítôvas csendesen kihullott
kezébôl és nesztelenül terült el a szônyegen.
A Gazdag Ember szája hangtalanul csukódott.
A szemükbe suhant világosság lefurakodott szívükig.
Szívük, rossz, romlott szívük hangosan dobolt. Fülükig, agyukig
szaladt, ijedt, megzavart káoszos pergése.
Sokáig álltak így némán, hunyt szemmel.
Aztán mikor felnyitották szemüket: csodálkozva látták, hogy a különös
fény valahogy nincs a szobában, csak messzirôl, messze Keletrôl világol
igen-igen halványan.
-- Ni, hogy ragyog a Gazdag Ember arca -- gondolta a Szegény Ember,
amint ránézett a Gazdag Emberre. -- Akinek így ragyog az arca, az nem
lehet rossz ember. Jót pedig meg nem ölhetek.
-- Ni, hogy ragyog a Szegény Ember arca -- gondolta a Gazdag Ember,
amint ránézett a Szegény Emberre. -- Akinek így ragyog az arca, az nem
lehet rossz ember. Jó emberre pedig nem hívhatom szolgáimat.
És néztek bámuló szemmel egymásra, nézték egymás különösen ragyogó
arcát.
Sokára megmozdult a Szegény Ember.
-- Meg akartalak ölni -- mondta s egy roskatag lépést tett a Gazdag
Ember felé. Ebben a lépésben benne volt teljes megadása: itt vagyok,
fogass el!
A Gazdag Ember is megroskadt:
-- El akartalak fogatni és a törvény elé vinni -- mondta és tenyerét
kifelé fordította. Itt vagyok, leüthetsz, mondta ez a kifelé fordított
tenyér.
-- Loptam tôled -- folytatta a Szegény Ember és kinyújtott kézzel
tartotta a Gazdag Ember felé a kendôbe kötött zsákocskát.
-- Elôre örültem vesztednek -- folytatta a Gazdag Ember megtörtén.
És állottak szemközt egymással, egészen szerényen és összetörtén,
ráébredve saját rosszaságukra.
Sokáig volt csend.
-- Itt a pénzed -- mondta kicsit sürgetve a Szegény Ember, mert
nagyon égette a kezét a lopás.
-- Tartsd meg -- felelte a Gazdag Ember, mert nagyon szégyenítette a
másik szegénysége.
-- Loptam tôled!
-- Neked adom!
-- Nekem adod? -- buggyant ki hörögve a hitetlenkedés a Szegény Ember
szájából.
A Gazdag Ember bólintott.
-- Nincs munkád? -- kérdezte késôbb.
-- Nincs -- felelte tompán a Szegény Ember -- már hetek óta.
-- Felfogadlak.
-- Hűségesebb szolgád leszek, mint a leghűségesebb kutya...
-- Te leszel szolgáim felügyelôje ...
A Szegény Ember melle meghördült. Feje kóvályogva zuhant mellére.
Szemét lehunyta, és szemhéja alól különös, forró, édes forrás buggyant
ki. Hosszú, hosszú évek óta nem történt ez meg, csak nagyon-nagyon
régen, valamikor gyermekkorában pergett szemébôl ez a különös, áldott,
meleg cseppecske.
A Gazdag Ember, amint így látta maga elôtt a Szegény Embert,
megrendült a másik boldogságától.
-- Mennyit kellett ennek szenvednie, ha boldogságában sírni tud! --
gondolta.
S az ô szemét is elöntötte egy édes forró csepp. Mellében nagyon
megszorult valami. Gyorsakat nyelt. Szólni akart, de nem tudott.
A Szegény Ember kinyitotta szemét és ránézett a Gazdag Emberre. S
látta, hogy a Gazdag Ember szemébôl is lassan csurran a könny.
-- Mennyire sajnál engem, ha velem együtt sírni tud -- gondolta.
És néztek, néztek egymásra. Szemükbôl lassan, halkan, csendesen
pergett a könny. Arcukat folytonosan mosta ez a csendesen pergedezô
patak. Szemükben különös fény világolt, fénye annak a tűznek, ami
szívükben lángolni kezdett.
Úgy érezték mindketten, hogy nagyon-nagyon szeretik egymást, hogy
nagyon-nagyon testvérei egymásnak.
Pirosan, bíborosan ömlött szét lelkükön a szeretet s arcbôrüket szép
pirosra festette a belsô lángolás színe. A Gazdag Ember finom, ápolt,
puha keze megfogta a Szegény Ember kérges, durva kezét. A két ember
tenyere melegen szorult egymáshoz.
Szemüket ismét nagyon vonzotta az ablak.
Kinéztek.
A különös világosság még mindig ragyogott messze.
Éjfél volt és mégis hajnalodott...
Amint így kifelé néztek és egymás kezét fogták, mindketten érezték,
hogy valami erôs, nagy titkos Hatalom tette a kezüket egymáséiba.
Érezték, hogy a titokzatos erô nélkül sohasem állhatták volna így
egymás mellett. Valami történt ott, messze Keleten ...
-- Valami történt... -- buggyant ki a Szegény Emberbôl halkan és az
ismeretlen hatalom erejétôl megfélemlítve.
A Gazdag Ember is kifelé nézett.
Szeme erôteljesen furakodott a távolba.
De nem látott semmit.
Tehetetlenül ejtette le vállát:
-- Talán egy Gyermek született valahol... -- mondta bizonytalanul.
A Szegény Ember rábólintott:
-- Talán egy Gyermek született valahol...
S bizony, egy Gyermek született...
(1929. december)
