Szeptember 13-án, napos napra virradt a reggel, s még ha kissé nehezemre is esett felkelni a dolgos, szorgos hét fáradalmai után, visszatekintve, megérte. Zsolt atya űberelte az utazást és persze a hangulatot menet közben.
Picit megkésve, de törve nem érkeztünk meg Gödöllőről Galgahévízre, ahol már javában tombolt a találkozót megelőző regisztráció, csinos galgáslányok vezényletével. Zárójelben 
jegyzem meg, főleg férfi olvasóink számára, hogy ha másért nem, legalább a hölgyemények tiszteletére és a velük való bájcsevely miatt, azért higgyétek el, érdemes a találkozókat és a táborokat látogatni.
De térjünk csak vissza az eredeti témánkhoz… A regisztrációt követően némi ismerkedés következett – hát igen, a kedvenc részem…- miután köszöntött minket a házigazda és mindenki elújságolta, hogy honnan, merről érkezett. Az a helyzet, hogy mint ’rutinos pilóta’ bizton merem állítani, akkora elvetemült, jófej arcok, mint itt a galgamentén, nem sokat talál az ember széles e földön. (Upsz, most lehet, hogy hazabeszélek…?!) Csupán csak a tápióban lelhetőek fel hasonló nagy alakok. S azért a tápiós kollégákról illik tudni, hogy ők nem „szikszalaggal gurigáznak” ahogy egy jó barátom mondaná… Magunk között szólva, számomra minden alkalom valami kecses varázzsal áldott, mikor új és új embereket tudok megismerni az ilyesfajta találkozások által. Nagyok sok értékes fiatal van közöttünk és ez bizony rendkívüli módon szívet melengető számomra. S nem olyan lekvár, tutyi-mutyi, dinnye kölykök ezek, hanem belevaló, tettrekész, eleven népség. Ha nem hiszed, járj utána.
A témánk a pénz volt; Krisztus és a pénz. A témában az előadást, Nagyék Zsiráf Mihálya tartotta a templomban. Aki ott volt hallotta a tapsvihart az előadás után, úgyhogy én nem is írnék róla, kérdezzétek azokat, akik ott voltak. Mindezek után életkor szerint volt egy órás beszélgetés ahol kitárgyalhattuk véleményünket a témában.
Remek ebéddel és süteményekkel vártak bennünket a házigazdák. Köszönet érte! Mi több Roberto atya, kiről közismert, hogy pitonokat tart otthon, kígyó-fogdosásra bocsátotta az egyik fenevadat. A „fenevad” inkább tűnt játszópajtásnak, mint vérszomjas óriáskígyónak. Miután az atya elhadarta az állathoz tartozó használati utasítást és az is kiderült, hogy egy egeret eszik százon, már nem is volt bennem aggodalom és jómagam is kezembe vettem a pikkelyes csúszómászót, ki rövid úton a találkozó legnagyobb látványossága lett.
Természetesen a kígyóbűvölés után nem maradt a ki a játék és az esti szentmise, mely lezárta az esemény a következő ’tali’ reményében. Bocsa, ígérem, nem használom többször ezt a szót…
Ha minden jól megy, legközelebb Pécelen találkozunk december 6 –án, úgyhogy légyszi egy-egy mikulás csomagot készítsetek nekem... köszi
Képek a galériában, köszönet nDominak érte!
Isten áldjon!
