Gondolatok a Bibliáról - A bűnbeesés (Ter 3)
Mielőtt teljesen elbagatelizálnánk a kérdést, gyorsan hozzáteszem, hogy itt a bűnbeesésről és a megváltásról fogunk gondolkodni, méghozzá hosszabb távon, egészen húsvétig. A címadó mondatot egy ötperces gyerekfilmben hallottam, igaz, nem kérdésként, hanem konklúzió formájában.
A dolog természetesen kicsit korábban kezdődik, a Teremtés könyve 3. fejezete a kiindulópont. Ez a szöveg egyedülálló az ókori közel-keleti bölcseleti irodalomban, nincs szoros párhuzama, néhány motívumban érezhetjük csak a környező népek útkeresésével való kontaktust. Kezdésként ide kell kapcsolni lazább összefüggésben a 2,5-től kezdve az egész elbeszélést, szorosabban pedig a 20. és a 25. verset.
A történet ugyanis az emberhez illő segítőtárs problémájával kezdődik. Nagyon súlyos mondat, hogy Isten (egyértelműen ő az alany) nem talál "hozzá illőt"! Ez eleve figyelmeztet minket, hogy a szöveg Istenről nem az általunk megszokott/elvárt módon beszél: előre tudnia kellene, hogy nem lesz az ember elégedett az állatokkal. A szöveg igazából a névadást - és a névadáson keresztül történő hatalomgyakorlást - akarja bemutatni. Nem szempont számára, hogy Isten mindentudását ábrázolja. Más a célja. Az, hogy az ember és Isten közötti partneri viszonyt bemutassa. Később, mikor a kígyó kérdései zavart okoznak, épp ez a központi kérdés: "olyannak lenni, mint Isten". A szöveg célja, hogy érzékelteti, az eredeti állapotban ez az olyanság jobban jellemezte az embert, mint a konfliktus végén. Másrészt célja, hogy hasonló szituációt kreálva előkészítse a következő jelenetet, ahol Isten ismét keres (az emberpárt), de nem talál.
Térjünk vissza a 2,25-re. Az emberpár mezítelen volt. Aki olvasta már ezt a szöveget eredeti nyelven, láthatja, hogy a következő mondatban (3,1) a kígyó ravaszságát ugyanezzel a szóval ábrázolja. A ravaszság és a mezítelenség egy és ugyanaz. Hogyan lehet ez? A meztelenség nem szimpla tulajdonság, hanem reakciót is tartalmaz: a kiszolgáltatottságra adott választ. A meztelenség nem előny (a ravaszságot esetleg így értékelhetjük). Az embernek ez eredeti állapotában nem okoz gondot, zavart, a kígyó viszont e téren jobban el van eresztve a többi állatnál, tehát nem kiemelt pozícióban, hanem egy rangsor legvégén van. Ez lényeges szempont. Azt tükrözi, hogy kígyó nem valami legyőzhetetlen, emberfeletti hatalmú metafizikai lény, aki ellen a bukás borítékolható, hanem az emberrel azonos súlycsoportban (kiszolgáltatottság) a legutolsó. A másik célja ennek a különös, és fordítással alig kifejezhető szóválasztásnak, hogy partnerséget létesít a két szereplő között, ez a tulajdonság "hozza össze" őket.
A kígyó kérdése célzatos hazugság: "Minden fáról ehetsz." VS "Egyik fáról sem?" Az asszony válasza hiába kerek tagadás, mégis rést nyit vele saját védelmén. A "kert közepén" ugyanis a történet elején és végén egyaránt (vö. 2,17 és 3,22) az élet fája áll (Isten mondja, nézőpontját vehetjük objektívnek). A 3,3-ban az asszony szerint a középpontban már a másik fa áll. Az Istentől kapott viszonyítási pont felcserélésében az ember autonómia-igénye már lelepleződik. A kígyó nem lett volna képes az embert eltéríteni az isteni rendeléstől, ha az ember nem lett volna már ekkor a lázadás dilemmájában. A kígyóra rásüthetjük utólag - az asszony retorikáját követve - hogy a kiszolgáltatottságra adott válaszában már messzebbre jutott az embernél. De vegyük észre, hogy a valóságtól való verbális eltévelyedésben az asszony épp ugyanolyan mélyen benne jár eddigre. A két teremtmény hasonlósága, egymáshoz illősége szerintem rendkívül frappáns képi és verbális eszközökkel van elénk tárva: egy nagyon precízen megválasztott kettős jelentésű szóval (mezítelen = ravasz) másrészt pedig a két szereplő kölcsönösen hazug szóváltásával. Azonos adottságra azonos reakciót adtak, csoda-e, hogy egymásra találva, átbillentették egymást a dilemma kritikus pontján? És tegyük fel a kérdést: ha a többi teremtményt Isten vezette az ember elé, vajon a kígyót nem? A kígyónak nem az ember adott vajon nevet - ezáltal hatalmat is nyerve felette?
A katasztrófa innentől akciófilmbe illő hirtelenséggel eszkalálódik, két rövid mondat után már túl is vagyunk mindenen - a szituáció felállása és a döntés után maga az aktus már jelentéktelen. A kígyó Istent is hazugnak mondja - hiszen eddigre látja, hogy ebben minden szereplő közös nevezőn van. S ezzel kioldja az utolsó gátlást, az asszony a durva és kendőzetlenül rosszindulatú vád ellenére is elhiszi a benne rejlő lehetőséget - hiszen a mezítelenségre, kiszolgáltatottságra adott választ keresi. A válasz az ismeretlen mögött van - ez ősi emberi beidegződés. Nem az az igazi tanulsága a szövegnek, hogy egyetlen ember egy végtelenül primitív szituációban végzetes horderejű hibát vétett, hanem az, hogy ebben a helyzetben te hogyan döntenél? Amikor felkínálják számodra, hogy kiszolgáltatottságodat egy szimpla, jelentéktelen aktussal végtelen, isteni volumenű hatalomra cserélheted, te mit választanál? A kérdés ilyen módon tartalmaz globális üzenetet - ebben a szituációban te nem a hatalmat választanád? Ha nem, te győzelmet arattál. A szöveg lezárásában levő isteni ígéret sokkal inkább erre az egyénenként elérhető győzelemre utal, mint a Messiás végső győzelmére - és ha a mai világra tekintünk, azt látjuk, hogy ezen küzdelem napjai még korántsem értek véget, kísértést szenvedünk és néha győzünk, de gyakran elbukunk napról napra. Ennek a küzdelemnek az eredetével szembesít minket ez a történet, és azt üzeni, így volt mindig, és így lesz, az első embertől az utolsóig. Amikor Jézus azt mondja, én vagyok az első és az utolsó, akkor azt is mondja, ez a dilemma benne is fennáll mindig, de ő uralkodik rajta.
Amikor Isten a hozzá illő társ keresése során látja az ember elégedetlenségét, elaltatja. Az ószövetségi nyelvben létező 3 álom-szinonima közül itt az szerepel, amit Isten okoz, hogy benne prófétai üzenetet adjon. Egyrészt, az asszony mibenlétéről. A borda (és úgy általában a csont) a test szilárdságáért, erejéért, ellenállóképességéért felel, védi a lágyabb részeket. Ennek a helyére kerül (lágy) hús. Az egyes ember számára az lesz leginkább hozzá illő társ, aki itt, ezen az "achilles-ponton" egészíti ki őt, ott ahol személyisége szilárdsága leginkább sebezhető. Ezért fordul a kígyó is az asszonyhoz az álom későbbi mozzanatában: tudja, hogy ő az ember legkiszolgáltatottabb pontja. Oda támad. Ez nem gonoszság, ez minden ragadozó ősi reflexe.
Ugyanis az ember (egyenlőre) nem ébredt fel az álomból. Csak később, a Ter 4,1-hez érve ébred majd fel, miután megismerte feleségét, és a benne rejlő előny-hátrány rendszert, amit a 3. fejezetben zajló álom-jelenetben mutat neki a Teremtő. Ezen esetleg meglepő véleményemnek szövegtani okai következnének. Egyrészt, a kert középpontjának a szereplő nézőpontjával együtt történő megváltozása klasszikus álom-élmény. Másrészt a beszélő állat jelensége egyébként ismeretlen a szentírásban. Miután észreveszik, hogy mezítelenek, ruházatot eszkábálnak. Majd pedig - már felöltözve - elpanaszolják Istennek mezítelenségüket. Számomra álom-szerű, hogy a probléma megoldása után újra benne találják magunkat ugyanabban a problémában. És végül, az ember nem hoz döntést, sodródik az eseményekkel. Számomra ez egy olyan történetben, ahol az önrendelkezés a központi téma, szintén álom-érv.
Isten (vö. 3,20) elismeri, hogy az ember olyan lett, mint ő. Autonóm, szuverén döntéshozó. A kert középpontja (újra) az (örök) élet (fája) lett - ezúttal minden szereplő közös nézőpontjából. Mindmáig probléma számunkra az örök élet? Vajon a fa gyümölcse által múlta felül az ember korábbi önmagát? Igen és nem. A fa és a gyümölcs képei a tett és a tettből származó következmények elválaszthatatlan kapcsolatát ábrázolják az ó- és újszövetségben mindenhol, ahol együttesen kerülnek említésre. Ebben az értelemben igen.
Isten 3,11-ben feltett kérdéséből kiderül, minden élőlényt olyannak teremtett, hogy kiszolgáltatottságának tudata ne terhelje. Az ember (és minden valószínűség szerint a kígyó is) úgy jutott hozzá, hogy "felnyittatott a szeme". Isten kegyelmi beavatkozásának kifejezésére használja a szentírás nyelve ezt az igealakot a szem, a száj, a fül, vagy a menny "megnyittatása" esetében egyaránt. Ebben az értelemben viszont az látszik, hogy a döntés következménye isteni kegyelmi aktus. Egyrészt láttatja, hogy a történet ezen szála, kifutása is az ő tervének része, ezt is ő szervezi, kezeli, sőt, ő adja bele a kegyelmi erőt (a kígyót nem távolítja el, ad esélyt neki). Másrészt, az embert ezzel a kegyelmi adománnyal, képességgel kiemeli a többi teremtmény közül.
A kiszolgáltatottság-tudatra (félelemből engedelmeskedni szolgai dolog) adott isteni válasz az autonómia-élmény, hogy "felőlem csinálhatod, ahogy szeretnéd" (de akár úgy is csinálhatod, ahogy én mondom). Ez a vallás feszültsége. Isten útmutatásának lehet jó oka. De nem kötelező hallgatni rá. Ha szeretsz saras pocsolyában ugrálni, hát ugrálj!
