Tudatosság. Jelenlét. Döntés a gyógyulás mellett. Kira a balesete után sok mindent tanult, ami azóta is kihat az életére. Mindez neked is segíthet. Történetének előző részét itt olvashatod!
Nincs kontrollom a testem felett. Nem akkor eszek, amikor én akarok. Nem akkor fürdök, amikor én akarok. Nem akkor kapok gyógyszert, amikor kérek. Nem akkor műtenek, amikor én akarom. Nem akkor megyek haza, amikor én akarok. Nem az a nővér van épp ott, akit én szeretnék. Nem akkor visznek a vizsgálatra, mikor nekem épp nem annyira fáj a testem.
A sort sokáig írhatnám tovább. De azt hiszem, ezeknek a témáknak a zöme a normál életünk része is. Nem szeretem ezeket. Ha valami nem akkor történik, amikor számítanék rá. Ha tervezek, és keresztbe raknak. Nem szeretem. De mit is tehetnék. Ha több az energia, küzdök. Ha kevesebb, csak egy része ellen küzdök. Nagy részét meg elfogadom. Belesimulok.
Említettem már az előzőekben a különböző fájdalom-forrásaimat. Meséltem a fájdalom minőségéről a szememben, a figyelemfelkeltő, akár pozitív hatásáról. Arról is, hogy nem hagyott aludni sokszor.
Bár elég hamar megszoktam, hogy mindig, de tényleg mindig fáj valami. Érdekes nekem ez. Hogy mennyire gyorsan alkalmazkodtam ahhoz, amibe belekerültem. Ezt elég gyakran művelem egészségesen is. Nem jó ez mindig. De a túléléshez, a hatékony és lehető legfájdalommentesebb túléléshez nem tudom, létezik-e más mód.
Írtam nektek eddig jó pár fájdalomcsökkentési technikámról. Amikre mind ösztönösen találtam rá. Ott volt a szétrobbantó érzés. Én pedig le akartam küzdeni valahogy. Akárhogy.
Ezek voltak, a gyógyszerek, a jég, az apa-lánya kapcsolódás, a sárszétkenős technika, a mozgatás, a sírás. Ezek mind-mind valójában képesek voltak tompítani a rossz érzést. Azért ez tényleg jó… hogy a gyógyszer mellett mennyi mindenünk van. Ami igazából bárki számára elérhető, ingyenesen.
A következő, talán egyik leghatásosabb és a legdurvább állapotaimban alkalmazott elem a légzés volt.
Még a gyógytornászok hívták rá fel a figyelmemet. Ha mélyen beszívod a levegőt, és szájon át ki, az serkenti a vérkeringést. Átlevegőzteted a tested. Élet megy bele. Ez kell ahhoz, hogy ne ájulj el.
Külön gyakorlat volt, hogy a mellkasba vegyem. Majd a hasba. Jó mélyen. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. És ezt mindaddig, amíg függőlegesben vagy. Nem nagyon maradt tér beszélgetni, vagy siránkozni közben.
És itt a lényeg. Mikor ezt a műveletet végzed, ami azért nem teljesen természetes, hogy ennyire koordináltan szívd és fújd a levegőt, akkor nagyon másra nem tudsz figyelni… Figyelem. Fókusz. Mire figyelek? Mire nézek? Mi a fontos? Mi a prioritás? Mi a cél? Mi a sorrend? Mi fáj épp? Mit érzek? Miről beszélek épp? Miért folyik a könnyem?
Ez mind az én döntésem. Az én megélésem. Az én érzékelésem. A fájdalom is csak egy érzet. Mint mikor megcsikiznek és ettől nevetsz. Vagy mikor éhes vagy és ettől ingerült vagy, esetleg a barátaid már-már melegebb éghajlatra küldenének…
A lényeg, hogy az, hogy mennyire érzem tragikusnak épp a fájdalmaimat, az főleg agyban dől el. Nagy ajándék volt nekem a felismerés, hogy hála Istennek tényleg nem éreztem minden fájdalmat egyszerre. A fájdalom priorizált. Jött persze minden sorban. Nem hiszem, hogy bármi is kimaradt volna. De tényleg csak az aktuálisan legerősebbet éreztem mindig. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer csak megjelent egy addig egyáltalán nem tudatosult helyen is. Például a bordáim. Amikről nem is tudtam, hogy eltört 5-6 belőlük is. Hogyhogy nem is éreztem? Hát mert volt, ami rosszabb volt.
Tanultam egy nagyon klassz meditációs technikát a jezsuitáknál, kb. a baleset előtt fél évvel. Az egész lényege az volt, hogy ülj egy fix, egy teljesen fix pózban. És kizárólag a légzésedre figyelj. Totál csendben. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj. A gerinced közben végig egyenesen kell tartani. Tekintet felfelé. Állítólag ez a testtartás, a stabil, egyenes hát, felfelé tartott fej, már önmagában növeli az életerőt. Volt olyan lehetőség, hogy közben ismételgess szavakat magadban minden kilégzésnél. Vagy gondolj bele, hogy beszívod az életet a testedbe és kiengeded a rosszat. Ezt mi ott 20 perces blokkokban tettük, 3-4 órás session-ökben. Azt mondták, ha Istennel akarsz valójában találkozni, hozzá igazából! kapcsolódni, akkor nincs más hátra, mint a jelen pillanatba megérkezni.
Ezt nyilván többféleképpen is el lehet érni. Az egyik legtermészetesebb, legkézenfekvőbb mód, ha a légzésedre figyelsz. Hisz az mindig a jelenben történik. Tőled lényegében független az áramlása. Nem is kell befolyásolni a sebességét sem. Nem kell lassabban vagy gyorsabban végezni. Csak megfigyelni, benne lenni. Nem gondolkozni rajta. Egy idő után ott történik valami, amit nehéz szavakkal leírni. Bennem is zajlott sok dolog akkor is.
[Könyvajánló: Mustó Péter SJ: Csendben születik az élet. Egyik kedvenc könyvem. Erről a "technikáról" szól.]
Na de ennyi ideig ezt tolni… egy teljes hétig… Volt, hogy majdnem hazajöttem a jezsuitáktól, mert szinte megőrültem a csendtől és a kvázi semmi-állapottól. Nem gondoltam volna akkor és ott, hogy ez valaha mekkora erőt adó mankó lesz számomra.
Azt nem állítom, hogy én direkt erre a meditációs technikára gondoltam, mikor ehhez nyúltam a gyógyulás idején. De szinte automatikusan működött.
Beszív… Jöjjön az élet. Jöjjön az oxigén. Jöjjön a tisztulás. Jöjjön az erő, ami a csontjaimat összeforrasztja. Jöjjön az, ami engem kihúz ebből az egészből. Jöjjön Isten. És legyen velem.
Kifúj… Menjen el a rossz. Menjen el a gonosz. A rossz emlék. A félelem. Távozzon a fájdalom. Távozzon a kiszolgáltatott érzés. A gyomorgörcs. A hányinger. A forróság. Az égő fájdalom. Tűnjön el a reménytelenség. A hitetlenség. A hiábavalóság. Tűnjenek el a kérdéseim. A feszítő kérdéseim. Kifújok mindent. Kiengedek mindent.
És működött. Elég sokszor. Tompult a rossz érzés. Vettem levegőt egy ideig a mellkasomba. A hasamba. A fájó homlokomba. A vállamba. A hátamba. A bordáimhoz is irányítottam a levegőt. A törött csontjaimhoz. Egyszerűen a figyelmemet valahová fókuszáltam. Ez segített ahhoz, hogy ami fájt, oda máris kevesebb energia jutott. És tényleg nem éreztem annyira a fájó pontokat.
Félelmetes volt nekem ez egyébként. Hogy mennyire rajtam múlik jó nagy része ennek. És felszabadító is. Hogy akkor végülis én ezt akkor és addig csinálom, amíg csak akarom.
Ezt a technikát én a mindennapjaimban azóta is rendszeresen alkalmazom. Nem egy bonyolult dolog, bárki képes rá. Nem kell hozzá Istenhit sem. És millió szituációban lehet ez nagyon hasznos és támogató. Szóval arra gondoltam, hogy aki nyitott rá és szívesen megtanulná, annak nagyon szívesen megtanítom egy-két személyes találkozás formájában. Tehát ha Téged, kedves Olvasó érdekel ez és szívesen elsajátítanád, akkor írj egy emailt a
