Kira ma egy különkiadással jelentkezik: születésnapja alkalmából az aktuális állapotáról oszt meg néhány gondolatot. Isten éltesse őt sokáig! Ezúttal is köszönjük neki, hogy hétről hétre megosztja velünk történetét, fájdalmas és felemelő élményeit!
Az előző bejegyzését itt találod!
Ma vagyok 28 éves. Vagy csak épp, hogy 10 hónapos lettem? Nem tudom. Tényleg. Az, hogy 10 hónapja én újjászülettem, az biztos. Hogy valaki meghalt bennem, az is biztos. És hogy valami új minőség pedig belém költözött, az is fix.
Az elmúlt 2-3 hónap számomra olyan kihívás volt a mostani állapotomban, hogy el sem hiszem, hogy még nem adtam fel útközben. Elkezdtem megalapítani egy vállalkozást, amit kb. 2-3 éve tervezek, csak sosem fogtam neki.
Pénzbefektetés, sok pénzbefektetés. Legalábbis az én szintemen sok. Bizalom mindenféle emberekben, akiket nem ismerek. Bizalom és hit magamban. Abban az erőben, amit mostanában egész közelről megismertem. Valahol közel volt, másrészt pedig már olyan távolinak tűnik. És sokszor sokkal keményebbnek értékelem ezeket a kihívásokat, mint a felépülésem akár legfájdalmasabb fázisait. Pedig nem azok. Nem keményebbek. Csak nem fókuszált a probléma. Én meg nyilván poszttraumás fázisban vagyok még, azaz jóval érzékenyebb mindenre, mint régen.
De itt elvileg nem lehetsz érzékeny, mert akkor nem haladsz és lemaradsz. Vagy belerakod magad ezerrel, vagy nem sok értelme van belevágni. Nagyon őszintén, nem tudtam, mibe vágok januárban, és még most is folyamatosan jönnek az új dimenziók. Leginkább megoldandó, kiderítendő feladatok.
Ezek stresszelnek engem elég keményen. Nem is tudok sokszor aludni tőlük. De érzem, hogy valami most születik meg. És várom. Nagyon várom, hogy áttörjön a gát és végre kevesebb legyen a probléma, mint a pozitív élmény. Változásban vagyok, küzdök. Sírok. Nevetek. Táncolok is néha. És futok. Meg úszok. Valami új dolog előtt vagyok. Viszont most még nagy a káosz. Amit meglehetősen nehezen viselek.
De sulykolom magamba, amit minden emberbe is sulykolnék legszívesebben: Nincs, egyszerűen nincs olyan, hogy lehetetlen. Amit kitűzöl magad elé, plusz hiszel benne, plusz belerakod minden erődet, az elég ahhoz, amit kitűztél. Amire nincs erőd és forrásod, olyat nem tudsz kitalálni. És még ha nem is tudod, hogy a francba fog összeállni, hogy lesz rá pénzed, ki lesz a társad, ki magyarázza el neked, ki fogja majd a kezed, honnan fogod tudni, mikor hogy kell döntéseket hozni, akkor is menni fog. Pusztán rá kell lépni az útra, extra nagy hittel magadban és Abban, Aki neked az életedet adta. És utána tényleg brutál kitartóan rajtamaradni. Nem engedni, ha le akarnak nyomni róla. Mert az is biztos, hogy ha tényleg a Neked szánt úton vagy, akkor le akarnak majd nyomni.
Olyan célokat kell választani, ahol azt érzed, dobog a szíved. Ahol azt érzed, nem baj, ha tovább benne kell maradnod, mint tervezted. Amikor forr a véred abban, amit csinálsz. Egyszerűen addig kell keresni, amíg ez, vagy legalább egy hasonló nincs meg. Azt gondolom, az életem egyetlen értelmes célja ez. És ha megvan egy ilyen, akkor azt csinálni. Amíg van bennem szusz. Vagy amíg valami másra nem találok rá.
És igenis meg kell válogatnom, milyen emberekkel veszem magam körbe, kiknek engedem, hogy hassanak rám. Igenis priorizálnom kell, nemeket mondani, és időnként felülbírálni a döntéseimet. És mindig felállni, ha elesek. Mindig.
És ha valakinek van spirituális nyitottsága, akkor aktív kapcsolatban kell lenni Azzal, Aki engem életre hívott. Vagy ha nincs ilyen kontakt, akkor keresni kell a valódi otthont. Szerintem Istent ebben az érzésben lehet a legkönnyebben megismerni.
És persze lehet másként is. Nem is ez az egy út van. De ez tuti van. És lehet tizen-, huszon-, nyolcvan-évekig is tévelyegni. De az idő az folyik és ez tényleg nem egy végtelen játék.
Fogalmam sincs, meddig fogok élni a Földön. De nem is félek attól, hogy majd egyszer vége lesz. Vannak vágyaim a jövőmre, nagyon is szeretném megtalálni a társamat például. De! Tudom, hogy pont annyi évig fogok élni, amíg nekem az jó lesz. Akármilyen nehézségben is töltöm azt.
Egy jó barátom mesélte nekem, hogy imád enni, mindig is imádott. Kb. 6-7 éve havonta tart 3 napot, mikor csak vizet iszik. Mert ez kitisztítja az elméjét. És azt is mondta, mekkora felismerés volt neki, hogy egyáltalán nem attól függ a jólléte, hogy üres vagy tele van-e a gyomra. Volt, mikor üres gyomorral is kicsattant az energiától, és volt persze, hogy szörnyű nehéz volt neki. És ugyanez tele hassal. Egyszerűen nem ettől függ.
Nagyon fontosnak tartom a magam számára ezt minden nap tudatosítani. Nincs olyan fizikai körülmény, ami elvehetné a lehetőségemet a kiegyensúlyozott, boldog és persze egyúttal küzdelmekkel teli élettől. Nekem most nem könnyű épp az úton maradnom, de van mégis bennem valami olyan belső hit, hogy ennek az egésznek tényleg van értelme. Ez hajt most. És ezt a belső hitet, ezt kell táplálnom és gondoznom azt hiszem most leginkább. Ebből fakad igazából minden.
Isten éltessen engem és Téged is kedves Olvasó! Jó, hogy ma élünk, jó, hogy szuszogunk, és az is nagyon jó, hogy számtalan alkalmunk van ma próbálgatni a szárnyainkat. Nagyon bátorítom magunkat, hogy merjük próbálgatni. Hisz végérvényes kudarc nincs.
