A mai életben nehéz fennmaradnia egy szerzetes közösségnek, számtalan kihívással kell szembenéznie, és a döntés is nehéz, amikor egész életre szóló elhatározást hoznak azok a személyek, akik örök fogadalommal Istennek akarják szentelni az életüket. Megéri ebben a fáradsággal teli sajátos életformában találkozni a Szentháromságos Istennel, Krisztus követőjének lenni a segítségre szoruló embertársak között? Ezekre a kérdésekre kerestem a választ, és nemes egyszerűséggel azt mondhatom, hogy meg is kaptam. Kérésemre Beöthy Zsuzsanna Cecília SM nővér mutatta be a Szociális Missziótársulatot.
„1922-ben, Farkas Edith alapítóanyánk felajánlotta a Társulatot Jézus Szentséges Szívének. 1932-ben történt, hogy az Egyház elfogadta végleges Konstitúciónkat. Ebben visszatértünk a Szent Benedek-i alapokhoz, amelyre 1908-ban elkezdtük felépíteni a társulati életet és tevékenységet.” – meséli Cecília nővér. „1942-ben távozott Farkas Edith az örökkévalóságba. 1992-ben pedig, 26 éve, lelkigyakorlatra jöttünk össze Pannonhalmán. Ekkor tette le két nővérünk első fogadalmát, és a bencés atyák társaságában az egész közösséget eltöltötte a megújulás reménye.”
„Amikor ezekre az eseményekre emlékezünk, fontosnak tartjuk, hogy egyúttal visszatekintsünk Alapítóanyánk életművére, elsőbbséget adva azoknak az egyedülálló sajátosságoknak, melyek Farkas Edith alapításának spirituális alapját képezik.”- folytatja. A lényeg: van-e időtállóan életadó és üdvösségszerző mondanivalója Közösségnek az általa fenntartott intézményekhez tartozók felé, a fiatalok és idősek felé, az egész magyar társadalom felé? Mit kell egyénileg és közösen tenniük az evangélium örömhírének egyre teljesebb megéléséhez és továbbadásához?
Farkas Edith (1877-1942) kortársa volt Lisieuxi Szent Teréznek (1873-1897), és Hildegárd Burjánnak (1883-1933), akit 2012. január 29-én a Katolikus Egyház Boldoggá avatott. Két szenttel élt egy időben egy olyan nő, akinek méltatása ez volt: Bibliás Főnöknő, Nagyasszony! Bár a Szociális Missziótársulat Leányifjúsága (OMI) a hála jeléül márványtáblát akart elhelyezni szülőháza falára a Budai Várban, de a terv megvalósítására a II. világháború miatt nem került sor (csak a közelmúltban az anyaház falára helyezhette el a Közösség az emlékezés jelét).
Kik és milyen művek őrzik alakját, tetteit, emlékét?
Lényegét tekintve egy jelenleg kis létszámú közösség, a Szociális Missziótársulat karizmájában hordozza eszméit, célkitűzéseit, amelyek tágabb hatókörűek, mint a szerzetesrendek magyarországi megszűntetése előtti óriási szociális munkaterület - melyet a nővérek felvállaltak -, az akkori kimagasló bel- és kültaglétszám, vagy a magyar társadalom szociális gondjainak megoldásában jelenleg résztvevő, Szociális Missziótársulat által fenntartott négy működő intézmény munkatársaival, segítőivel és a hozzájuk tartozókkal együtt.
A Szociális Missziótársulat sajátos vonásai
Farkas Edith alapítóanya mindenekelőtt „sziklaarcot” várt Közösségétől, egy tiszta, nemes vonásokkal kivésett sziklaszilárd arculatot, amely mindenki számára látható és egyértelmű.
Ilyen vonás a pontos szabálytartás: „Aki a szabályokat éli, Istent éli! Eléri az életszentséget.”. „Nem emberi erő és hatalom, hanem csak az Isten iránti engedelmesség, és az előírások pontos betartása segít minket győzelemre.”
Fontosnak tartotta a Társulat szellemi arculatának jól érzékelhető benedeki vonását is: „Operi Dei nihil praeponatur!” („Isten szolgálata elé semmit ne tegyünk!”)
Törekvése volt, hogy a Társulat jellemzően szociális arculatát mindenkor ki kell egészíteni lelki vonásokkal. „Ma, az aktivitás túlhajtásának korában a szociális szolgálat sokaknál a humanizmus hitvallása. Egyoldalú, amikor a vallásban csak a felebarát szolgálatát értékeli.” „Ha a jó Isten megsegít, lesz nálunk is otthonos, liturgikus, szent családi élet, ha nem fog mindenkinek a nyelve lógni a szociális munka fáradalmaitól.”
Farkas Edith hangoztatta a közösségi nővérek kettős küldetése lelkiismeretes megélésének fontosságát. A szociális missziós nővér ugyanis egyrészt Foris Apostolus (kívül apostol, telve buzgósággal), ugyanakkor Intus Monachus (belül monasztikus szerzetes, erős és mély liturgikus lelkiélettel). Apostoli, külső munkájában állhatatossággal, nyugodtsággal kell küzdenie a szociális munkával járó idegesség ellen, vagy személyisége sugárzásával gyógyítani kell azt. Az őskeresztények magatartását követve, arra törekszik, hogy szent szigorúság, ugyanakkor boldogság, sugárzó derű, sziklaszilárd akaraterő legyen a jellemző tulajdonsága, valamint lelki és testi tisztaság. Az alapítóanya figyelmeztet, hogy a rendbe való felvételnél a nővér világgal való teljes szakítást vállalta. Ha eddig ezt nem tette meg, most kell pótolnia a lelke mélyén történő hozzáállással. Világosan kell értenie és követnie, amit Farkas Edith a Közösségre hagyott: „A keresztény életprogram: keresztviselés. Ettől van, lesz sugárzó erőnk. Ettől leszünk erőslelkű, önálló, engedelmes egyének, akiken mások el tudnak igazodni, akiknek példája nyomán mások alakulni tudnak.” Az Intus Monachus, vagyis a szívében monasztikus szociális missziós nővér egész lényén látszik az Istennek megőrzött és átadott élet méltósága és a választottság kegyelmének boldog átélése. Alázat, összeszedettség, nyugodtság, tapintatosság, másokkal való együttérzés, finomság, engedelmesség, szerénység, fegyelmezett hallgatagság legyen naponként megújuló célkitűzése. „Szeressük a csendet. Így törekszünk arra, hogy semmit ne tegyünk Isten szolgálata elé.” – mondja Cecília nővér.
Hogy néz ki egy szerzetes napja? Milyen a kapcsolat a Közösség és a fiatalok közt? Mi a szerepe a mai világban a Szociális Missziótársulatnak? Ezekre a kérdésekre a jövő heti interjúban kaphatunk választ!
