Az elmúlt egy évben rengeteget hallhattunk a migránsokról. Számtalan információ záporozott ránk, sokféle érzelmi impulzust ért minket. Érezhettünk szánalmat a bajbajutottak, elesettek miatt, de érezhettünk rémületet is a nagy tömeg láttán. Valamint érezhettünk hálát is, a sok-sok apró gesztus miatt. Talán eljött az idő, hogy Európa a borzongás helyett most a cselekvés felé mozduljon el.
Ahhoz nem kell nagyon kereszténynek lenni, hogy az ENSZ rövid videója alapján megérthessük, hogy nem feltétlenül rossz ötlet, hogyha a szíriai menekülteket regisztráció után befogadná Európa. Egy pillanatra most itt tegyük is félre a politikát, vagy legalábbis próbáljuk meg.
Beer Miklós, váci püspökkel készült egy interjú, amelyben a migránsügyet a kereszténység lakmuszának nevezte. A püspök úr népvándorlásnak hívja ezt az eseményt, amelynek tanúi vagyunk. Különbséget tesz menekültek és a „szerencselovagok” között, továbbá idézi Papp Miklós szavait, miszerint valóban keresztényi kötelességünk segítséget nyújtani! Azonban azt is hangsúlyozza, hogy elsősorban azokon kell segítenünk, akikkel a mi élethelyzetünkben találkozunk. Ez a kijelentés pedig mélyen elgondolkoztatott.
Mostanában sokat idézik – mint ahogy a fent említett interjúban is – Jézusnak, az utolsó ítéletről szóló beszédét:
35Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. 36Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. 37Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? 38Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? 39Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna? 40A király így felel: Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.
Ahogy Isolde, én is félek attól, hogy az életemben lesz majd egy olyan fordulópont, amikor nem érzem magam biztonságban, a saját hazámban, és menekülni kényszerülök. Talán nem várom meg azt, hogy az ország háborúban álljon, hanem előbb megyek. Akkor viszont már nem is számítok menekültnek, csak bevándorlónak? Mint számos kivándorolt honfitársunk?
Hol kellene meghúznunk a határvonalat, hogy kit engedünk be Európába? Csak és kizárólag azoknak nyújtunk segítő kezet, akik a háború poklából jönnek, vagy azoknak is, akik csak a mindennapok, a megélhetés harcait ismerik?
Ezt valószínűleg nem mi, keresztények fogjuk eldönteni. Amit tehetünk most, az az, hogy önkéntesként bekapcsolódunk valamilyen szervezet munkájába, támogatjuk anyagilag a Karitászt, mint a szerzetesrendek, vagy csak egyszerűen kinyitjuk a szívünket, ahogy ők is teszik.
